„Jó zsurnaliszta nyelven tehát a Sapientia megalakulását, működtetését nyugodtan nevezhetnénk sikertörténetnek is. Ahhoz azonban, hogy ezt bármiféle fentartás nélkül el lehessen mondani, immár másfél évtized távlatából, többezer Sapientiás diploma kiosztása nyomán, a másfél évtizeddel ezelőtti indulás elméleti hátterére utalva, választ kellene kapni néhány alapvető kérdésre: a végzettek közül hányan dolgoznak szülőföldjükön, Magyarországon vagy külföldön? Hogyha külföldre mentek, milyen akadályok elől menekültek? Hányan tevékenykednek abban a szakmában-mesterségben, amelyet elvégeztek? Mi a véleményük azoknak a hazai munkaadóknak, akik Sapientiás munkavállalókat foglalkoztatnak? Hányan és hol tanultak-tanulnak tovább? A helyi közösségek művelődési-szellemi életében hogyan nyilvánult meg az egyetem hatása, azaz milyen mértékben ágyazódott be saját társadalmi környezetébe? A romániai magyar versenyszféra, amely igéretet tett, hogy létrejötte után támogatja a Sapeintiát, milyen mértékben tett eleget ennek az igéretének?

Nem folytatom. A kérdések megfogalmazása nyilvánvalóan könnyebb mint a válaszoké, de mivel a Sapientia oly sok társadalomkutatót útjára bocsátott, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb ezek az alumnihoz (végzettek össszessége) köthető vizsgálatok is elkészülnek, sőt az is lehet, hogy bizonyos karok esetében nyitott kapukat döngetek. Tizenöt esztendő összképe azonban csak így lehet teljes, és úgy gondolom, a fentiek érvényesek a nem régen a Sapientia Alapítvány pénzügyi felügyelete alá helyezett nagyváradi, Partiumi Keresztény Egyetemre is.

Az eltelt esztendők nem voltak egyszerűek, de nem lesznek azok az elkövetkezők sem, hiszen a hazai és a nyitott világ egyetemi kinálata meglehetősen csábító a demográfiai jelenség miatt is alaposan megcsappant hallgatói tábornak. A Sapientia nevében hordja a követendő utat…”