„Dicséretes, hogy belátták, a problémát annak gyökerénél kell megpróbálni kezelni, és arra kell forrásokat átcsoportosítani, hogy a menekülteket még a Közel-Kelet biztonságos, a háborús övezettel szomszédos országaiban létező táborokban helyezzék el.
Ez már csak azért is fontos, mert még a török–arab ellentétek dacára is azonos kultúrkörbe tartoznak, másrészt pedig ha valóban háborús menekültek, akkor a lényeg az, hogy a lehető legemberibb körülmények között, hazájukhoz a legközelebb várják ki a polgárháború végét. És az is lényeges lenne, hogy az EU ezekben a táborokban bírálhassa el, hány menekültet fogad be, illetve hogy ki minősül egyáltalán menekültnek, és ki gazdasági migránsnak.
Csakhogy emellett fontos lenne a külső határok védelme is. Görögország nem is akar, Olaszország pedig nem nagyon tud megbirkózni a határvédelem jelentette problémákkal. A közös uniós határvédelem egyrészt segíthetné ezen gondok megoldását, másrészt az uniós integráció elmélyítésének újabb lépcsőfoka lenne.
Egyértelmű, hogy Európa és a nyugati világ nem tagadhatja meg a támogatást a segítségre szorulóktól és a részvételt a béketeremtésben. Már csak azért sem, mert a szíriai, illetve a líbiai polgárháborúban a saját pecsenyéjüket sütögetni próbáló, de aztán felsülő nyugati hatalmak is vastagon benne vannak, mivel még mindig nem értik, hogy az általuk exportálni akart demokráciát más kultúrák egyszerűen olyan ideológiának tekintik, amelylyel a Nyugat a saját gazdasági és politikai érdekszférájába vonásukat próbálja álcázni – és nem is mindig ok nélkül.
A józan ész – és az európai kultúra védelme – azonban azt diktálja: az ajtókat zárva kell tartani, szigorúan őrizni kell, és csak azok előtt szabad kinyitni őket, akik valóban segítségre szorulnak, akik elfogadják az európai értékeket, és azok szerint akarnak élni.”