Péterfy Gergely a Kitömött barbár kapcsán beszélgetett László Noémivel
kitömött barbár
pazs
2015. szeptember 25. péntek, 18:34
Péterfy Gergely borúlátó regényt írt a felvilágosodásról. De kicsoda az az Angelo Soliman?

Kezdjük a legelején. Ön mit tenne, ha a nagyapja – akit történetesen Jékely Zoltánnak hívnak – patinás könyvgyűjteményében találomra fellapozza Kazinczy Ferenc sok kötetes levelezésének egyik, szintén találomra kiválasztott kötetét, és rábukkan egy olyan történetre, amelyről úgy érzi, nincs még egy ilyen a világon? És mindehhez írói tálentum is társul, mert nem hiába Áprily-Jékely-utód az illető. Valószínűleg nehezen tudna ellenállni a kísértésnek, hogy papírra vesse.

Péterfy Gergely – akit sejthetően többen azonosítanak az énekes-színésznő Péterfy Bori testvéreként, mint az említett erdélyi íródinasztia leszármazottjaként – pontosan ezt tette. Sőt, nem is egyszer, hiszen mielőtt regényt alkotott volna belőle, doktori disszertációt is írt a témából. És valóban, a Kitömött barbár sztorija nem mindennapi – erről beszélgetett a szerzővel László Noémi az E-MIL Álljunk meg egy szóra elnevezésű rendezvénysorozatának újabb állomásán a kolozsvári Bulgakovban.

Kevesen tudják, hogy Kazinczy Ferencnek, a magyar nyelvújítás atyjának volt egy titokzatos barátja: Angelo Solimannak hívták, nagy tudású szabadkőműves volt (akárcsak Kazinczy) – és fekete, aki rabszolga-kereskedők révén került az öreg kontinensre, állítólagos királyi sarjként. Nem meglepő, hogy egy ilyen figura még a felvilágosodás Európájában is kirívó és egzotikus jelenségnek számított, olyannyira, hogy halála után a testét kipreparálták és kiállították a bécsi Természettudományi Múzeumban, hadd lássa mindenki, milyen egy illuminátus „európai néger”.
 
 
Johann Nepomuk Steiner: Angelo Soliman portréja (részlet)
 
Péterfy a Kitömött barbárban többszörös elbeszélői áttétellel dolgozott: nagyjából arról van szó, hogy Török Sophie (Kazinczy özvegye) meséli, hogy a férje meséli, mit mesélt neki Angelo Soliman. Péterfy tíz – de inkább húsz – évig írta a regényt, abban az értelemben, hogy a kilencvenes évektől foglalkoztatja a történet – maga a konkrét írásfolyamat persze jóval kevesebbet, két-három évet vett igénybe.
 
És ha már egy Európába (igaz, akaratán kívül) „bevándorolt” feketéről, illetve a jelenléte által kiváltott civilizációs „sokkról” van szó, nem lehet megkerülni azt az idegenségtapasztalatot, amellyel a nyugati világ éppen mostanság szembesül. Vannak politikusok, akik azt állítják, hogy egy éve előre látták a migránsválságot, ő viszont már húsz éve látja – élcelődik Péterfy, aki műveiben korántsem derűlátó. Értelmezésében a Kitömött barbár a felvilágosodás projektjének „vesszőfutásáról”, az aufklérista eszme tragikomikus önellentmondásairól is szól. Megjegyzi, volt olyan olvasója, aki arra biztatta a Facebookon, hogy írjon végre-valahára optimista műveket is, hátha akkor jóra fordulnak a dolgok.
 
Élet és irodalom összefonódása kapcsán elmeséli egyik meghatározó élményét: egyszer épp egy elbeszélést írt arról, hogy egy férfi légpuskával vadászik egy macskára, amikor bekopogtak hozzá –  az ajtóban pedig egy férfi állt, légpuskával a vállán, és egy macska után érdeklődött, ami beszaladt a kertjébe.
 
 
László Noémi és Péterfy Gergely a Bulgakovban
 
Az élet persze kritika formájában is „bekopog”: Péterfy tisztában volt azzal, hogy ha rendhagyó módon, fikciós elemeket is beépítve nyúl egy olyan „szent tehénhez”, mint Kazinczy Ferenc, akkor nemcsak politikailag motivált támadásoknak teszi ki magát, hanem a szakma egy része is megorrol rá. A szabadkőműves vonalat nem is forszírozta túlságosan, egyrészt mert a tömegkultúra – a Dan Brown-szerű lektűrök által – elsekélyesítette a témát, másrészt mert ideológiailag terheltté vált. De ha már tömegkultúra: a Kitömött barbár szerinte olyan krimihez hasonlít, amelyben tudjuk, hogy ki a gyilkos, de azt nem tudjuk, hogyan követte el a gyilkosságot.
 
Már csak ezért is érdemes elolvasni. 
 
(szöveg: Papp Attila Zsolt; fotók: Szabó Tünde)
 
comments powered by Disqus
Elterelné a légi forgalmat a város fölül egy ideges honatya.
Az ember elolvassa Petre M. Iancu írását és kirázza a hideg, hogy ma is mennyire itt lóg a fejünk fölött a sarló meg a kalapács.
Hogy kerül a cuna meg a farok a mioritikus keresztnévlistára? Többek közt erről is szól Radu Paraschivescu briliáns írása.
Persze, Dăncilă is udvarolhatna elegánsabban a magyar szervezet támogatásáért.
Líceumi diákok készítették, egy tapasztalt filmes óvó szárnyai alatt, és irtó bájos.
Ha ez igaz, nem is értjük, minek kell irtó sok pénzért választást szervezni?
Ki érti ezt? Most, hogy a szokásos cirkusz nélkül lehetne szavazni külföldön, már nem olyan vonzó a szavazás lehetősége.
A PSD egy rothadó politikai hulla. De még mozog. Sőt, irányít. Mircea Morarius írása.
Legszívesebben saját kezűleg lapátolná vissza a földet Kolozsvár vezetése a most megtalált északi kapu alapjaira.
Adózzunk egy perc néma csenddel az életszínvonal emlékének. :(
Ismerős a helyzet, ugye? Valaki belénk gyalogol, jön az igazságszolgáltatás, aztán kiderül, hogy a valaki igazából Valaki, és az igazságszolgáltatás szépen odébb áll.
Ha ilyen alakok irányítják a romániai közoktatást, márpedig ez a helyzet, akkor nincs miért csodálkozni a sorozatos katasztrófákon.
De lehet, hogy nem is baki? Lehet, hogy Viorica maszkja alatt Liviu Dragnea rejtőzik? De akkor… ki ül a dutyiban a Vezér maszkja alatt?
Mert egy amerikai kampányfotó igazán jól mutat a jelöltek vécéjében, izé, cévéjében. Na de ki marad itthon, a mioritikus politikai latrinában?