„De talán nem is ez a lényeg, hanem maga a tájegység, amelyet a Székelyföldön például nagyon kevesen ismernek, pedig a nagy testvérfalusi buzgalomban jó lett volna onnan is kiválasztani néhány falut, hiszen a folyórendezés előtti Olthoz nagyon is hasonló és még mindig halakkal teli Fekete Körös mentén akadnak szép számmal olyan teljesen vagy részben magyar települések, amelyeket érdemes lenne innen, a tömbből is felfedezni. Ráadásul vannak akik székelynek is tartják magukat, mint a Belényes melletti köröstárkányiak, akik az első világháború történelmi ingamozgásában csodával határos módon éltek át egy sok áldozattal járó tragédiát, de településüket sem akkor, sem azóta fel nem adták, megőrizték ugyancsak sajátos arculatát, és bizony a zöldségtermesztésről és értékesítésről is sokat lehetne tanulni tőlük.
Valamikor a méltatlanul és igaztalanul elfeledett, manapság már alig emlegett Beke György írt szociográfiai riportokat a faluról, valamint az egész térségről, és bontogatta annak a tragédiának a szálait, amelyről 1989 előtt nem illett beszélni, ma viszont már emlékfal őrzi az egykori áldozatok nevét. Kevesen tudják azt is, hogy a Fekete Körös mentének egy másik települése, Gyanta, a második világháború végén hasonló, de jóval nagyobb méretű tragédiát élt meg, mint Csíkszentdomokos – ez a közös sors is kiindulópontja lehetne valamiféle kapcsolatfelvételnek. Gyantáról talán többen is látták Boros Zoltán megrázó dokumentumfilmjét, de a hullámvölgyet, amelybe ez az egykor ugyancsak fejlett település az utóbbi időben került, már kevesebben ismerik. Egy ideig úgy tűnt, hogy az egykor cserépgyárral, hatalmas vízimalommal és kiterjedt megművelt területekkel rendelkező község valamiféle üdülőfaluvá válik, hiszen nagyváradiak vásároltak meg és újítottak fel régi parasztházakat, a falu felé új összekötő utat is építettek, a folyó malomgátja mögött és alatta kialakult vízfelület igazi úszó- és fürdőző paradicsomnak számított. Manapság azonban úgy tűnik, hogy ezt az utat elhagyták. Gyantán rengeteg a rombadőlt ház és egyértelmű, hogy az utóbbi másfél évtizedben nem az ott lakók javára forog az idő kereke. Rombadőlt házat írtam, de bizony látni kellene a még álló házakat, mint ahogyan az egész Fekete-Körös völgyének a népi építészetét, a székelyföldieknél jóval zártabb belső terekkel rendelkező építményeket, a fából készült és pléhvel borított, a tulajdonosok nevét viselő kapukat, a széles utcákat és vastag kerítéseket, és beszélgetni a helyiekkel, amíg még lehet.
Mint ahogyan a székelyföldi fürdővárosokból – Parajdnak és Szovátának sikerült megugornia, Tusnádfürdő igyekszik és Borszék sem hagyja magát – talán érdemes lenne ellátogatni Tenkére is. Kisváros, ugyancsak jóízű borvízforrásokkal és olyan, egykor szebb napokat látott kezelőközponttal, amelyet nehéz feladat lesz megint talpraállítani.
Nem folytatom, a Fekete-Körös völgyében akad még több olyan, részben magyar falu, amelyekről érdemes olvasni, amelyeket érdemes felkeresni, amelyekkel érdemes kapcsolatba kerülni. És talán akkor rájövünk, hogy mit is jelent a mindennapi élet a szórványban. Ott, ahol az emberségnek, a megértésnek, a másság megismerésének és elismerésének jóval nagyobb a szerepe. És ebből lenne amit tanulni ott is, ahol olykor a melldöngetés és szócséplés a divat.”