„Magyarországon ideológiai alapú a »mi és az ők«, s akik nem állnak be valamely táborba, pergőtűzbe keverednek. Itt ma már úgy vetődik fel a kérdés, hogy »migránspárti« avagy »magyarpárti« valaki. Európáról már szó sincs, az elveszett valahol a nagy kerítésépítési lázban.

Aki »magyarpárti«, annak zokszó nélkül el kell fogadni szögesdrót kerítést, hatósági brutalitást, a menekültek démonizálását, az embertelenséget, amit velük szemben tanúsít a magyar vezetés. Normálisnak kell tartania, hogy az utóbbi időben izzik a budapesti külügyminisztérium vörös szőnyege, ahová sorra citálják be a »Magyarországot« méltatlanul bíráló országok nagyköveteit, s azt is el kell fogadnia, hogy aki a magyar kormányt és a magyar miniszterelnököt bírálja, az a magyarságot és Magyarországot támadja. (Emlékszünk, annak idején, amikor még Tőkés László meghatározó politikai szereplő volt, minden egyes őt ért bírálat esetén azt hangsúlyozta, hogy a neki címzett kritika az erdélyi magyarságot és a református egyházat ért támadás volt.) El kell fogadnia, hogy Budapest nevetségessé teszi magát, amikor sorra osztja ki az európai vezetőket, de már az ENSZ főtitkárt is.

A másik oldalon viszont semmi mást nem szabad látni, csak ezt a szörnyűséget. Nem szabad felvetni sem, hogy azért nem ennyire egyszerű a képlet, hogy Orbán Viktornak bizonyos dolgokban igaza van, még ha az alapállása téves is. Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenféle ellenőrzés és szűrés nélkül tömegeket beengedni egyetlen országba, övezetbe sem. Az is tény, hogy a migrációnak, a menekültkérdésnek a humanitárius oldalán túlmenően van gazdasági, szociális, sőt kulturális vonzatai is.

Csakhogy ezt, amint más országok példájából látjuk, meg lehet oldani emberségesen is átmenetileg. Hosszú távon viszont csak közös európai megoldás létezik, és ez az, amit tudatosan és dacosan figyelmen kívül hagy Orbán Viktor. Ő »magyar megoldást« keresett és talált, szögesdrótok közé zárva s európai szégyenpadra ültetve az egész országot.

Ez a menekülthullám Európa, az Európai Unió és az európai közösség eszméjének főpróbája. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy darabjaira hullik szét minden, amit évtizedeken át épített ez a kontinens, és ebben a jelenlegi budapesti vezetésnek nem kis szerepe van.

De nemcsak Európa, hanem a romániai magyarság főpróbája is. A magyar-román határon épülő kerítés olyan helyzet elé állította a romániai magyarságot, amelyben döntenie kell – képes-e túllépni azon, hogy mindent etnikai alapon mérlegeljen, hogy csakis ilyen alapon határozza meg önmagát és viszonyulását a világhoz.

Játszunk el a gondolattal: mi lett volna, ha történetesen Bukarest jelentette volna be, hogy kerítést épít a magyar határra? Akkor is az lett volna az RMDSZ-reakció, hogy»„eddig sem zöldhatáron jártunk?« Akkor is hallgatna mindenféle kollektív jogokat emlegető, autonómiázó nemzeti tanács, EMNP, MPP, magyar egyházak? Akkor is ilyen mély csend uralkodna erdélyi magyar politikai berkekben és ilyen mélyen egyetértene a kerítéssel az erdélyi magyar nagyközönség? Tényleg ilyen egyszerű mindez? Tényleg semmi más nem számít, csak az ŐK meg MI?”