Csak mellékesen jelzem, egyetlen idézet van az írásomban (pontosabban kettő: egyetlen szerző egyetlen szövegéből), a többi hivatkozás, parafrázis, terminusok kölcsönzése csupán.
Próbálom megragadni berzenkedésed okát, és előbb azokra válaszolni. Tételszerűen két kérdés emelkedik ki szövegedből: 1) a szeretetparancs és felelősség kérdése; 2) iszlamofóbia.
Az elsőre vonatkozóan egyszerűen azt a klasszikus tételt hoztam fel, amelynek némi közismertsége is van: az érzületi etika és a felelősség-etika közötti különbséget, és azt mondtam el, hogy
az egyszerű polgárnak megvan a lehetősége, hogy az érzületi etika alapján cselekedjen, a politikusnak nincs.
Még egyszerűbben: a polgárnak lehet csak Krisztus a tanácsadója, a politikusnak azonban, Krisztus mellett, kötelezően vannak más tanácsadói is. Ő dönt egy helyzetben, kit miben és mennyire hallgat meg. (Bocsánat, de ennél jobban leegyszerűsíteni – „lebutítani” – nem tudom e kérdést.)
Persze, a politikus „játszhatja” (és játssza is), hogy csak a krisztusi szeretetelvre hallgat, de előbb-utóbb szembesül azzal, hogy nem teheti ezt maradéktalanul. Angela Merkel először „minden menekültet” be akart fogadni, aztán csak a szíreket, eljutván végül a kiutasítás, illetve a „befogadási szerződés” gondolatáig (nem hozhatnak létre „párhuzamus társadalmakat” stb.). Írásom ennyi volt, ezt a közismert tételt akarta bemutatni a rendkívüli helyzet élesen exponáló hatalmát kihasználva, és csúsztatásnak gondolom azt, amikor ezt úgy értelmezed, hogy – szerintem, nyilván – „a szeretetparancs mindaddig logikus, míg: nem vagy politológus / jogász / politikus, mert onnan kezdődik a felelősség”.
Egy dolgot elfogadok a lehetséges bírálatok közül,
de ezt te nem írtad le, holott talán itt a kérdés lényege ma: valóban van némi zavar abban, amikor közismert véleményvezér értelmiségiek írnak a szeretetfeltétlenségről és a felelősségről. A modern mediatizált demokráciában ugyanis kijelentéseik politikailag azonnal kapitalizálhatóak, még ha ők nem politikai tisztségek viselői is. Ez az a „hely”, ahol a szeretetfeltétlenség könnyen univerzális politikai elvvé alakul. Itt az árnyalatok lényegesek, ugyanis a szeretetfeltétlenség nem azonos a „mindenkit befogadni”, „mindenkit beengedni” elvével. A szeretetfeltétlenség az, amit Nágó Zsuzsa követett akkor, amikor elment a menekülttáborokba: ott segített. A „menekültpolitika” azonban ennél már több, és nem alapozható univerzális befogadáselvre (Tismăneanut illető kritikai megjegyzéseim ezzel kapcsolatosak).
Ami „iszlamofóbiámat” illeti: az nem létezik.
Kultúrákról, vallásokról, ideológiákról lehet „jó” vagy „rossz” véleményünk, de ha emögött felépített érvrendszer van, akkor érdemes azzal vitatkozni, és nem fóbiakérdéssé redukálni a problémát. Hogy az iszlám politikai elv-e, politikai kultúra-e vagy csupán „vallás”, amely simán behelyezhető az európai vallási pluralizmusba – nos ez komoly történeti, filozófiai vita tárgya, komoly művek állnak az egyes pozíciók mögött. Én személyesen úgy hiszem, nem egyeztethető össze az európai politikai kultúrával és civilizációs eszmével, de nem tudom a tutit: nem tudom azt, hogy a befogadás milyen mértéke, szintje stb. eredményezi azt, hogy az európai civilizáció elveszítse meghatározó értékeit. De ebben a kérdésben csak vízióink és kedvenc szerzőink lehetnek, Attila – neked is, nekem is.
Végül a saját berzenkedésemről.
Ilyesmiket írsz: „Nem könnyű a magyar ugaron felső-közép osztálybeli kereszténynek lenni! És ezt nem azért mondom, mert szeretek gúnyolódni (persze szeretek), hanem azért, mert olyan helyzetet vállaltál fel, amiben meg kell magyarázz magadnak és olvasóidnak valamit, amit nem lehet perspektívaváltási trükk nélkül megmagyarázni.” Nos, ez az a pillanat, amikor én, a nemvallásos (aki a kereszténységen ebben a vitaösszefüggésben védendő civilizációt ért), és aki sose gondolta magát a „magyar ugaron”, egy skatulyában találom magam, elzárva érveitől. Amikor a vitapartner a kritikai érvelő helyett az ideológiai profiler szerepét veszi fel – nos, az a lehető legrosszabb dialógushelyzet.
Talán mégis a dologról magáról kellene beszélnünk.
Arról, hogy amiről beszélünk, az lényegében egyszerű és világos kérdés: az állam rendet teremt és tart fenn, a polgárok pedig keresztények és segítenek a bajba jutottakon, és hogy e kettőből – bizony – feszültségek adódnak a rendkívüli helyzetekben. Meg hogy kerítés van, és hogy az akkor mi: az államiság eszköze vagy ideológiai kiáltvány? De erről keveset beszélsz, és én inkább a „leleplezés szándékát” érzem ki a szövegedből: megmutatni, hogyan akarja ez a fickó eladni a rossz orbánista terméket. A politika a modern kor egyik nagy szenvedélye (nem idézet, csak közhely!), nem lehet „csak úgy szólni”, hogy ne legyen valaki „mellett” vagy „ellen”. De azért mégis lehetne – az egymással szemben álló értelmezési keretek ellenére is – a „dolgokról magukról” vitatkozni…
Fotó: Máthé Zoltán/MTI