Az eseményeket gyakorlatilag lehetetlen követni, percről percre változik a dolgok állása, és lehet, hogy mire befejezem ezt a jegyzetet, egészen más helyzettel nézünk szembe, mint amikor elkezdtem. (Újságírók számára ideális állapot, jegyzem meg némi keserű elégtétellel.)

 

Amit látunk, maga a történelem, működés közben. Elszoktunk ettől az élménytől, mert túlságosan könnyen elhittük a Fukuyama-i paradigmát: a történelemnek vége van, igazán nagy dolgok már nem történhetnek a nyugati világban, béke van, prosperitás, bizalom és nyugalom. Az élet abból áll, hogy viaskodunk a napi problémáinkkal, a politikára meg úgy tekintünk, mint afféle úri huncutságra, korrupt ügyeskedők ideológiai mázba burkolt marakodására a koncért. A „nagy dolgok”, a tragédiák és katasztrófák messze, nagyon messze történnek, a tévében nézzük elborzadva, és megnyugtatjuk magunkat, hogy nálunk ilyesmi többé nem történhet.

 

Hát lószart, mama.

 

A Történelem most berúgta az ajtót, és jelezte, hogy esze ágában sincs véget érni. Hogy nem volt, hanem lesz, és legfőképp van – tessék, itt zajlik a szemünk előtt.

 

Legutóbb huszonöt éve volt ehhez hasonló kollektív élményünk, a ’89-’90-es fordulat, majd az illúziók a közös Európa-házról, amelyben mindenki boldog, mint egy jóllakott óvodás. Azóta ez a ház recseg-ropog, a lakói nemcsak a kívülállóktól, de saját maguktól sem tudják megóvni, az utópiák pedig belefulladtak a Földközi-tengerbe vagy túlzsúfolt pályaudvarok szemeteskukáiban végezték.

 

Huszonöt év, ennyi volt a „történelem nélküli” állapot Európában. Később talán „boldog békeidők”-nek hívják ezt az időszakot (is), de ennek már nincs különösebb jelentősége. Nem ítélkezni kell, csak megérteni.

 

Ideje feltápászkodni a tévé elől, a meccset élesben játsszák, az ablakunk alatt.