Kreón és Antigoné

A posztmodern ember – felvilágosult világunk haladó hagyományait követve – senkivel nem ért egyet, aki nem úgy gondolkodik, mint ő. S teszi mindezt szellemi felsőbbrendűségének vitathatatlan tudatában, hiszen ő már azzal is győzedelmeskedett, hogy eleve beismeri a vereségét.
Hirdetés

„A nemzeti érzés is (mindkét – kulturális és állampolgári – értelmében) ugyanolyan természetű fogalom, mint a családhoz, a baráti társasághoz, a munkahelyi közösséghez, a településhez, a társadalmi csoporthoz, a kontinenshez vagy az emberiséghez való tartozás. És közben persze más is.

 
Ezt a másságot azonban sokak szemében az növeli betegesen mértéktelenné, hogy a modernitás a kulturális nemzet nevében bő másfél évszázadon át minden más közösségi összetartozás létjogosultságát elkezdte dühödten tagadni. Az úgynevezett állampolgáriak ugyanezt teszik (számos jel szerint ma már csak tennék) minden más közösséggel, főként a kulturális nemzettel. Tünetértékű, hogy a két fogalom esetleges összetartozásáról egy önmagára valamit is adó értelmiséginek eltökélten hallgatnia kell.
 
Lényegében ennek a követelménynek a képtelenségéről szól már Szophoklész Antigoné című tragédiája is. Antigoné – a tágabb értelemben vett családdal (azaz a törzzsel) akkor még valóban szervesen összefonódott »esztelen« szeretet nevében temeti el Polüneikészt. Szophoklész Kreónja az időközben földközi-tengeri nagyhatalommá vált, s ekként fokozatosan »állampolgári nemzetté« alakult városállam, Athén példáját alapul véve az ész nevében ítéli halálra Antigonét. A katasztrófának azonban a nézőt épp ezen a hamis szembeállításon kell felülemelnie. A néző arra jön rá, hogy a családi-törzsi és a városállami összetartozás nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő kategóriák. A kettő konfliktusa fatális tévedés, sem az állam nem maradhat fenn családi értékek nélkül, sem a család az állam védőburka nélkül.
 
S ez a mi mai – globalizálódó – világunkban a törzsi társadalom kulturális funkcióját tovább éltető, de időközben a vérségi összetartozástól elszakadt államon belüli kulturális közösségekre is érvényes. Családok és maradéktalanul legitim kulturális közösségek nélkül az államok sem maradhatnak fenn. A toleráns együttélés alternatívája a káosz. A lavinaszerűen ránk zúduló katasztrófa.”
Hirdetés