Idióták. Polinkorr előzés

„Kezdjük az abszolút idiótával. Hálás téma, nem kíván külön definíciót, körülírást, összehasonlítást. Mindenki felismeri. Mondjuk a klubelnök. A többszörösen totál idióta. Nagyszájú, a gondolkodás hatalmas erőfeszítésébe kerül. Primitivizmusa óhatatlanul repítette politikai pályára, ott a Fény Lovagja legionaroid szerepében tetszelgett, miközben az egészből semmit sem értett. Emlékezetes szerepe még a fejőstehén, teatrálisan szórta a bankókat. Egykor a csapata sok pénzt futbalozott össze, utóbbi időben legjobb eredményeit akkor érte el, amikor ő hűvösön ült, fősegédjével együtt. A börtönben több könyvet »írt«, mint amennyit életében olvasott. (Az ilyen szabadulásoknak csak utána kellene nézni, korrupcióval kezelik a korrupciót.) Az idióta a legjobb játékosainak eladásával vélte erősíthetni csapatát, erre az hosszú idő óta először nem került fel az európai kupák főtáblájára. Bigott vallásossága legendás. Sokan így szeretik.

Az abszolút idióta persze több típust egyesít magában, azért tökéletes. Igen gyakran hazafias. A hazafias idióta arról ismerszik meg, hogy a saját fajtáján kívül minden más népben, főleg a magyarokban ellenséget és veszélyt lát. Remek példái: a ma már kivénhedt vécétudós nacionalista pártvezér és a magyar-allergiás sorozat-feljelentő (vesd össze rendőrségi autók magyar feliratozása). Alapvonása a hazafias idiótának a nemzeti miteológia bálványozásán kívül a gátlástalan hazudozás. Az egyik tévében, amely különben érdemeket szerzett oknyomozásaival, az állami maffia leleplezésével, az utóbbi napokban az egyik műsorvezető következetesen tényként említette, hogy Kolozsváron, a magyar napok alkalmával »emlékünnepélyt tartottak« Horthy Miklósról. Idióta.

Az ünnepélyes idióta feltehetően nem mindig volt az. Erre a szintre tanulmányok, tapasztalat, tudás és tekintélyöntudat révén jut el. (Az igazi idiótákat a közkeletű nézettel ellentétben ne a mindennapi élet környékén, az átlagemberek, akár a tanulatlan és félrevezetett emberek között keressük, lelőhelyeik magasabb régiókban vannak.) A nemzeti bank kormányzója ritkán beszél, s amikor teszi, érthetetlenül mormol, mint az Ótestamentum orákulumai, akik szenvedést prédikálnak, szörnyű katasztrófákat jövendölnek. Hónapokon át, míg az adótörvény vitája zajlott, a kormányzó mély hallgatásba burkolózott. Amint a társadalom előtt felvillant végre az enyhülés lehetősége, ünnepélyesen – és szőlőgazdai érdekeltségtől fűtött korábbi heves helyeslésétől eltérően – kiállt dohogni, és egy bonyolult filippika végén kijelentette: »Négy százalékos növekedésünk van, hová rohanunk, tán nyolc százalékot akarunk?« Milyen igaz! Ám az ünnepélyes bölcsnek szava nem volt, amikor a szélhámia a devizahitelekkel elkezdődött; a hitelbank ura szó nélkül tűrte, hogy a kliensmaffia kiválasztott politikusait egyes bankok soha vissza nem térítendő hatalmas hitelekkel ajándékozzák meg! Újabban szinte korlátlan uralmat kapott valamilyen »makroóvatossági«, kormány fölötti intézmény fölött. Létezik, hogy ez a kormányzó-matuzsálem nem is ebbe, hanem egy még súlyosabb kategóriába tartozik? Doru Buscu főszerkesztő kiváló cikke a Caţavencii múlt heti számában ezt nem erősíti meg, de nem is cáfolja. (Itt kell megemlíteni, ha már az adótörvényről, az annak vitájában tobzódó politikai és zsurnalisztikai idiotizmusról van szó, az RMDSZ következetes álláspontját: ragaszkodunk az eredetileg, a közvita nyomán megszavazott formájához!)”