A cigánygyűlölet a közös elem románok és magyarok között

Két szociológus és egy ügyvéd. Ez a felállás jobban talál ahhoz az előadáshoz, amely a Kolozsvári Magyar Napok keretében szombaton zajlott „Enyém, tiéd, övé, miénk. Az előítéletek eloszlatását célzó baráti, interkulturális beszélgetés” felvezetővel.

Vagy: két volt miniszter és egy szociológus. Talán ez jobb, mivel Eckstein Kovács Péter, Vasile Dâncu és Horváth István beszélgetésének témáját rögtön az elején kicsit módosították az résztvevők: bizony aktuálpolitikáról lesz szó, legalábbis annyiban, hogy erről a kérdésről nem lehet aktuálpolitikai utalások nélkül beszélni.

És azonnal fejest ugrunk a román–magyar együttélés bugyraiba. Azaz ugranánk, ha lenne mibe. Vasile Dâncu szerint ugyanis hiába zajlanak évtizedek óta az együttélés rituális és szimbolikus gesztusai, két egymással párhuzamosan létező világról van szó.

Magyarok és románok élik a saját életüket, egyazon élettérben, de külön társadalmakban.

Nem tudjuk, mi történik a másik közösséggel Kolozsváron, Erdélyben, nincsenek közös kulturális szimbólumaink sem. Csak az egymásról alkotott sztereotípiák jelzik, hogy az egyik közösségnek van köze a másikhoz.

A közös, román–magyar történelemkönyv megírásának egykor tetszetős projektje évtizedek óta tetszhalott, nincs semmiféle előrelépés, és úgy tűnik, nem is lesz. De különben is – mondja Dâncu – ez a megközelítés zsákutca. Nem így kell az együttélést kezelni, hanem el kellene kezdeni valamit közösen csinálni. Nem csak dumálni kellene a multikultiról meg az együttélésről, hanem csinálni valami praktikusat. Például kolozsvári románok és magyarok meséljük el egymásnak, hogy mit akarunk a várossal, hogyan képzeljük el a jövőjét, és kezdjük el a közös gyakorlatias építkezést. Ez az egyetlen továbblépési lehetőség, akkor is, ha erre egyelőre nincs sok esély – mondja a volt miniszter.

A Kolozsváron folyó névtábla-vita gyerekjáték, aminek semmilyen jelentősége nincs,

ehelyett a közös dolgainkra kellene összpontosítanunk – véli Dâncu.

Vajon a közös erdélyi identitás mennyire hívószó az erdélyiek számára? Van e perspektíva az ébredező regionalista vagy akár föderalista elképzelésekben?  – teszi fel a kérdéseket Eckstein.

Dâncu szerint románok és magyarok eltérően, sőt, egymásnak ellentmondó módon határozzák meg az potenciálisan közös platformmal kecsegtető erdélyiséget is. Két külön történelem létezik, de ez katonai jellegű történelem, mindkét közösség azt hányja a másik szemére, hogy a múltban ki milyen háborús szörnyűségeket követett el a másik ellen.

Dâncu azt mondja:

Egyelőre az egyetlen közös elem az erdélyi románok és magyarok között a cigányok elutasítása.

Közös ugyanakkor a bukaresti centralista politizálással szembeni ellenérzés, de ez a románság részéről kiegészül azzal, hogy amikor például a PSD beveszi a kormányzásba az RMDSZ-t, a szociáldemokraták szavazatokat veszítenek Erdélyben, Kolozsváron.

A valóság és a szociológiai mérések azt mutatják, hogy valóban két külön világról van szó – mondja Horváth István. A felmérések azt mutatják, hogy mind a románok, mind a magyarok általában elutasítják a másikat, noha a szomszédjukat elfogadják és rokonszenvesnek tekintik (román a magyart és fordítva). Ennek ellenére kétségtelenül vannak kedvező fejlemények. A román lakosság körében például az évekkel ezelőtt mért 80 százalékról mára 30 százalékra csökkent azoknak az aránya, akik szerint a magyarok veszélyt jelentenek a románokra, az országra nézve.

Az egymással nem túl jó viszonyban levő párhuzamos világok fennállásának az a magyarázata, hogy a román és a magyar közösségnek máig sincs egy közös, etnikailag semleges ideológiai alapja, amely összehozná a két közösséget. Ezért marad a történelemre alapuló önmeghatározás (Kié Kolozsvár? Ki volt az első Erdélyben? Stb.), ami konfliktusokból építkezik és konfliktusokat is generál.

Nagy kérdés – mondja Horváth –, hogy

a regionalista gondolkodásból lesz-e valami.

Jelenthet-e valamilyen új minimumot a megegyezésre a regionalizmus? Például egyre gyakrabban látni – akár a Kolozsvári Magyar Napok koncertjein is – Erdély-zászlót lobogtató embereket.

Dâncu felidézi, hogy a PSD néhány éve komolyan foglalkozott az ország régiós felosztásának újragondolásával. Szépen haladt is a projekt, az ellenzékből is sok meghatározó politikus is (például Klaus Johannis, Emil Boc) egyetértett a tervekkel. Aztán amikor felmerült, hogy a régiók hogyan osztják el a pénzügyi forrásokat egymás között, illetve a régiók és a központi vezetés között, a vitát hirtelen leállították Bukarestből, a projekt pedig megfeneklett.

Eckstein Kovács Péternek azért vannak ellenérvei Dâncuval szemben, ami a románok és magyarok közötti közeledést, a két világot összekötő közös elemek létét illeti. Például az országos választásokon mindannyiszor látszik, hogy Erdélyben románok és magyarok az ország többi részétől eltérően viselkednek: elutasítják a PSD-t, Klaus Johannisra szavaznak, tehát a szavazatok eloszlásának térképe azért jól mutatja, hogy itt közös álláspont van. Vagy például Kolozsváron románok és magyarok is az utcára vonulnak, amikor a kormány valamilyen népszerűtlen intézkedése ellen, vagy például a verespataki bányanyitás ellen kell tüntetni. Lám-lám, Vasile Dâncunak nincs teljesen igaza, mégiscsak vannak közös elemek.

Igen – mondja Dâncu –, léteznek hasonló viselkedések, reakciók, de az indítékok nagyon is eltérőek. Vagyis valóban vannak közös elemek, de azok nem lényegiek,

románok és magyarok nem azonos megfontolásból lépnek fel látszólag egységesen.

Dâncu szerint egyelőre utópia a közös, román–magyar regionális párt is, noha az új párttörvény jelentősen egyszerűsíti a pártalapítást. Románia egyelőre nincs felkészülve ilyen transzetnikus pártok létrejöttére.