„Sokszínűség – nagyra értékelt elve ez a társadalmunknak, az erény, az erkölcsi fejlődés és a befogadóbb társadalom ismérve. Politikusok, vállalatok, médiák, és főleg az olyan egyetemek, mint a Harvard, mindenféle fajú, etnikumú, társadalmi hátterű, nemű, nemi irányultságú és vallású embereket igyekeznek magukhoz vonzani és megtartani oktatónak, diáknak és dolgozónak.
A sokszínűség kiteljesítésére való törekvés tiszta szándékkal indult: a nők, a fekete bőrűek és a homoszexuálisok ebben az országban évszázadokon keresztül hátrányos megkülönböztetés áldozatai voltak. Liberális projekt volt ez a törekvés, amely a liberális elvek legalapvetőbbikéből következik: az egyén azon jogára és szabadságára, hogy megválassza saját sorsát.
(…)
Azonban annyira elbűvölt bennünket a sokszínűség keresése, hogy messzire eltávolodtunk attól a gondolattól, amiről eredetileg szólt mindez, a liberalizmus központi értékétől: az egyéntől.
Ahelyett, hogy az egyén szabadságáért és jogaiért küzdjünk, néhányan közülünk minden jel szerint inkább a csoportok jogait tartják szem előtt.
Néhányan közülünk elfelejtették, hogy bár nőnek, vagy homoszexuálisnak, vagy feketének, vagy muszlimnak lenni közösségi érzést és közösségi identitást ad, erősebben kell küzdeni az egyénért, mintsem a csoportért. A legnagyobb, legátfogóbb identitás, amelyet a liberalizmus a többi fölé helyez, az emberé. Nem azért küzdünk az egyénért, mert az valamely csoporthoz tartozik, hanem azért, mert mindannyian emberek vagyunk.
Legerősebben az aggaszt a hangsúlynak az egyéntől a csoportra való áttolódásában, hogy ez olyan helyzetet teremtett, amelyben a kisebbséghez tartozó egyén sérül. Fel kell ismernünk, hogy nem minden sokszínűség jó – van az a sokszínűség, amely kifejezetten rossz.
(…)
Napjaink identitáspolitikája a politikai korrektség olyan nyelvét teremtette, amely néhol a cenzúrával határos. Megengedtük, hogy a csoport hangja, vagy a csoportra hivatkozva felszólaló hangja nem csak az egyénért beszéljen, hanem hogy időnként belefojtsa az egyénbe a szót, ha annak mondanivalója nem illeszkedik az elfogadott narratívákhoz.
Azt állítjuk, hogy a nők jogaiért harcolunk, de nem beszélhetünk a Közel-Keleten élő nők elképesztő szenvedéseiről, mert ezt esetleg a muszlimok számára sértőnek lehet tartani. Az azonos neműek házasságának támogatottságát illetően nagyszabású kulturális változásának vagyunk tanúi a nyugati világban, de a homoszexuálisokat felakasztó Iránt nem érheti bírálat, mert azt vissza lehet utasítani iszlamofóbia címén.
Sőt, azokat vádolják szűklátókörűséggel, akik felszólalnak ezek ellen az igazságtalanságok ellen.
(…)
Azok, akik ma a sokszínűségre hivatkozva a szólásszabadságot szeretnék korlátozni, a liberalizmus árulói. A liberalizmus azt jelenti, hogy minden egyén jogaiért kiállunk, függetlenül annak faji, etnikai, társadalmi, nemi hovatartozásától vagy szexuális irányultságától. Azt jelenti, hogy elítéljük az elnyomást függetlenül annak formájától és függetlenül attól, milyen kulturális hagyományokkal indokolják. Azt jelenti, hogy az egyén az, aki jogokkal és szabadságokkal bír, hogy az egyén az, akit hátrányos megkülönböztetés ér, és hogy az egyén az, akinek jogait meg kell védenünk.
Mint fekete bőrű nő és mint bevándorló szívügyem a sokszínűség. Ki nincs így ezzel? De ennél fontosabb nekem az egyén szabadsága. Mert egy igazán szabad társadalomban csoportidentitásaink jelentősége nem erősödik, hanem csökken.
Ez – és nem a hagyományos árkok elmélyítése – kell, hogy legyen a célunk.