„Elgondoltam, ha felépül a négy méter magas és 175 kilométer hosszú csodálatraméltó szögesdrót-kerítés Magyarország és Szerbia között, akkor a menekülők feltehetően Romániát is választhatják úticélként. És mit jelent ez? Románia húsz milliós lakosságának (tudom, hogy nincsen pontosan ennyi, de a kerek számokkal egyszerűbb számolni) be kell fogadnia ötvenezer menekültet. Azaz minden négyszáz romániai lakosra jut egy menekült, vagyis negyvenezer lakosú városom száz menekültnek kellene hogy helyet szorítson. Ez a társadalomtudományok mértéke szerint harminc család, ha úgy tetszik, egyetlen tömbház.

És ráadásul itt sem akarnak maradni! Mert akik az idők során maradtak – kezdetben görögök, albánok, macedónok, majd palesztinok, irániak, kínaiak, indiaik és mások –, azok magukkal hozták a bolgár kertészetet, az albán péksüteményeket, a török édességeket, a jó focit, a perzsa kereskedelmi érzékenységet, az ázsiai konyhát, a palesztin értelmességet és így tovább. Az Unióban munkát vállaló magyarok és románok is mindig visznek magukkal valamit: a tudásukat, a szakértelmüket, a munkaszeretetüket, a jobb élet iránti vágyukat, amiért majd keményen megdolgoznak.

Miért gondoljuk azt, hogy ezek a bevándorlók ágrólszakadtak, semmihez nem értenek, most bújtak elő a homokból vagy pottyantak le a majomkenyérfáról? Mi történne, ha éppen néhány olyan altatóorvos lenne közöttük, amelyekből hiány van a csíkszeredai kórházban?

A menekültek mindenekelőtt emberek. Ha úgy tetszik – embertársaink, akiket csak a szántszándékkal rájuk összpontosított kampány tol a közélet előterébe, és közel sem forgatják fel tetőtől talpig sem Magyarországot, sem Franciaországot, Olaszországot vagy Angliát.

Az emberiség már a föniciaikkal, a görögökkel, a rómaiakkal kezdődően, hogy másokról most ne beszéljek, kisebb-nagyobb csoportokban mindig mozgott ide vagy oda, és a legtöbbször nem háborús céllal. Úgy gondolom, amikor elül a hisztéria állapota, nagyon sokan fogják szégyellni magukat.”