„A legszomorúbb mégsem az, hogy ilyen országban élünk, hanem az, hogy ilyen Erdélyben és ilyen Székelyföldön. Mert ha normális Erdélyben, normális Székelyföldön élnénk, akkor legalább itt működne a számonkérés.

Ehelyett néma csend. Az RMDSZ honatyái az ellenzék padsoraiból is ugyanolyan gátlástalanul szavazták meg saját nyugdíjuk emelését, mint szociáldemokrata kollégáik a kormányoldalról.

Egyetlen olyan hangot nem hallottunk, hogy valamelyik magyar honatya nyilvánosan állást foglalt volna, elítélte volna a szégyenteljes intézkedést. Sunyítottak, szavaztak, mert tudták, tudják: tettüknek úgysem lesz következménye. Nem történik semmi, talán majd néhány újságíró kiabál – de amúgy sem vagyunk már sokan, akiket ne sikerült volna a Párt irányítása alá vonni. Talán felkapja fejét a pár ezer közélet iránt még érdeklődő polgár, majd undorodva elfordul – de hát amúgy sem ők a leghűségesebb szavazók –, aztán elcsitul minden. Jön a nyár, kezdődnek a falunapok, aztán indul a kampány, fel lehet mutatni ismét a románveszélyt, hogy micsoda kataklizma érhet bennünket, ha nem vagyunk ott Bukarestben.

Majd csak lesz valahogy, már az alternatív küszöbnek hála a parlamenti képviselet sem forog veszélyben.

Mégis, tisztelt háromszéki szenátor- és képviselő urak, tisztelt Klárik László, Fejér László Ödön, Márton Árpád: önök nem szégyellik magukat?”