„Az, hogy Jenei Imrét is bevetették az egyik kampányvideóban, nem sokat számított. A hivatalos kommunikáció mindvégig román nyelven zajlott, egyetlen magyar molinóra, plakátra vagy szórólapra sem futotta az adófizetők – köztük a magyarok – pénzéből finanszírozott, mintegy 850 ezer lejes, ablakon kidobott pénznek tekinthető kampányköltségvetésből.

Márpedig a mostani fiaskó is bebizonyította: a mintegy 200 ezres város 50 ezres magyar közössége nem megkerülhető tényező. Persze nem csupán rajtuk múlott a referendum sikere, hiszen ha a románok körében sikeresebb lett volna a mozgósítás, akkor a magyarok szavazatai nem osztottak és nem szoroztak volna.

Csakhogy amennyiben sikerül a magyarokat is megszólítani, és ugyanolyan arányban mentek volna el, mint a románok, akkor a váradi polgármester ma a kudarc beismerése helyett diadalmas nyilatkozatok sorozatát adhatná a sajtónak. De nem: ő inkább azt választotta, hogy semmibe veszi az őshonos magyar közösséget, és nem volt hajlandó magyarul is kampányolni, meg sem próbálta eloszlatni a magyarok aggodalmait.

Persze ezzel semmi »rendkívülit« nem tett, hiszen a váradi magyar közösség már megszokta, hogy ez a gyakorlat. Hiába virítanak ugyanis kétnyelvű feliratok több önkormányzati intézményben is, ha a magyar adófizetők pénzéből is fizetett hivatalnokok között nagyítóval kell keresni a magyarul tudó illetékeseket.

A mostani kudarc után két opció áll a polgármester előtt. Levonhatja a tanulságot, és a továbbiakban a magyar közösség jóindulatának elnyerése érdekében belefoghat az igazi, a polgárok közötti valós jogegyenlőséget eredményező kétnyelvűség megvalósításába. Vagy – ami olcsóbb – a magyarellenességre mindig vevő román sajtó segítségével kikiálthatja bűnbaknak a magyarokat, őket téve felelőssé a – szerinte – a város gazdasági fejlődését kerékbe törő referendumfiaskó miatt.”