„A választott képviselők, szenátorok, a különböző kisebb-nagyobb pártok taktikai megfontolásból vagy erejük híján nem vállalták e lépést, így maradt az egyetlen út: százezer aláírással hitelesíteni az igény jogosságát.

Sokadik nekigyürkőzés ez immár, eddig minden kísérlet megfeneklett, mert csupán kampányjelszavak szintjén volt fontos azok számára, akik a rájuk szavazók érdekeinek képviseletét vállalták. Nem tetszett a kidolgozott jogszabálytervezet, kifogásolták a kezdeményezőket, politikai vetélytársat láttak bennük, tartottak megerősödésüktől. Politikusi berkekben évekig folyt a vita arról, miért nem elfogadható a Csapó-féle autonómiastatútum, míg a kényszer szült egy RMDSZ-es változatot is, amelyet azóta sem sikerült véglegesíteni, és az is csak ősszel dől el, hogy a szövetség egyáltalán időszerűnek találja-e még saját tervezetének vállalását. A politikai játékok áldozatává vált Székelyföld autonómiájának ügye: kinyilatkoztatások szintjén mindenik párt nagyon akarja, tenni azonban vagy nem hajlandó vagy nem tud.

Tizenkét esztendővel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Székely Nemzeti Tanács emelte ki a süllyesztőből az erdélyi autonómiák ügyét. Onnan, ahová az akkor még egyetlen politikai képviselet, az RMDSZ igyekezett eltemetni. Tizenkét év alatt ismét téma lett, ám gyakorlati előrelépés nem történt, két próbálkozást a parlament vita nélkül söpört félre. Márpedig csak akkor lehet térségünknek területi, az Erdély más részein élő magyaroknak kulturális autonómiájuk, ha arra rábólint a román törvényhozás. És ehhez tapodtat sem kerültünk közelebb.”