Az idei TIFF egyik legpatinásabb VIP-momentuma Kertész Mihály (tudják, a későbbi casablancás Michael Curtiz) A tolonc című, 1914-es, elveszett majd megtalált filmjének (dísz)vetítése volt a Kolozsvári Állami Magyar Operában. A Kolozsvári Állami Magyar Opera zenekarának közreműködésével.

A meghívókon szereplő időpont: június 2., kedd, este fél nyolc. Ott voltunk, több tucatnyian. A kapuőr-kislány, arcán enyhe pírral, közölte, hogy jaj, kis baj van, ugyanis jelenleg épp egy másik előadás zajlik, A toloncot csak egy óra múlva toloncolják fel a gyöngyvászonra.

Semmi baj, fesztivál van, nyár van, idő van bőven. Fél kilenc előtt tíz perccel ismét megkíséreltük a behatolást, ezúttal sikerrel. Viszont ezúttal nem volt kecmec, a szervezők a lovak közé csördítettek, és aránylag pontosan elkezdődött a műsor. 

Nagyon telt ház előtt.

A vetítés előtt felvonult a színpadra Szép Gyula, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója, Tudor Giurgiu, a TIFF főszervezője, valamint Cselényi László, az anno elveszettnek hitt kolozsvári Kertész-opusz szerencsés megtalálója. Mindhárman több nyelven mondták el a mondandójukat.

Szép Gyula meghatódottságtól el-elcsukló hangon arról beszélt, micsoda fantasztikus érzés, hogy az ezelőtt 101 évvel leforgatott filmet ugyanabban az épületben vetíthetik le, ahol annak idején, a Janovics-érában bemutatták. (A bemutató időpontja 1915. március 20. volt.) És igaza van az igazgató úrnak, ez tényleg fantasztikus érzés. 

Tudor Giurgiu szintén méltatta a Janovics-korszakot, ám ügyesen megkerülte a magyar film megemlítését. Az ő értelmezésében Janovics Jenő a kolozsvári filmkészítés atyja. És azt is hozzátette, hogy a TIFF gyakorlatilag azt folytatja, amit Janovicsék annak idején elkezdtek. Viszont megköszönte a Filmtettnek (Zágoni Bálint és csapata) a lelkes segítséget, hiszen a kolozsvári filmes portál munkatársai alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a mai este létrejöhessen.

Cselényi László humorosan és hosszan mesélt a film megtalálásának körülményeiről. Szó esett egy vizes New York-i pincéről, Weiss Manfréd budapesti iparmágnás leszármazottjáról, egy hajóról, annak mosókonyhájáról, szóval a tekercsek kalandos hazatéréséről. 

A tiszteletköröket követően végre homályba borult a nézőtér és elkezdődött „az első igazán szép magyar film” mágikus szertartása. A zene szép volt (Pacsay Attila szerzeménye), Kertész dolgozata megható, bájos, mint minden alkalommal. És lassan a közönség is elkezdhette érezni: mégiscsak szép dolog, hogy Kolozsváron ringatták a magyar film bölcsőjét. Már ha egyáltalán eszébe jutott.