Az erdélyi író lázadása a skatulyák ellen

Bodor Ádám Budapesten élő Kossuth-díjas erdélyi magyar prózaíró, akinek legismertebb műve, a Sinistra körzet máris érettségi tétel Magyarországon. A kommunizmus idején a szamosújvári börtönt is megjárt szerzőt általában ezekkel a tulajdonságjegyekkel írják le. Arról, hogy mennyire nem szereti, ha felcímkézik, Nagyváradon beszélt, ahova a Partiumi Keresztény Egyetem irodalomtudományi tanszéke által indított KéPKEret beszélgetéssorozat meghívására érkezett. Az írót Boka László egyetemi tanár, irodalomtörténész kérdezte.

A bodoriánus próza – ahogy emlegeti a magyar irodalmi kánonban előkelő helyen szereplő munkásságát az irodalomtörténet – egyik skatulyája a kommunizmushoz fűződő viszonyából fakad. A beszélgetés elején Bodor Ádám elmondta: kifejezetten idegesíti, ha politikai deklarációkkal találkozik a prózában, mint ahogy az is, ha a szakma efféle jegyeket erőltet műveire. Csupán annyiról van szó, hogy történeteket ír le, melyek egy bizonyos politikai és társadalmi közegben játszódnak. A politikai rendszer légköre magától beszivárog a művekbe, hiszen az írókban óhatatlanul előtörnek az indulatok azzal a rendszerrel szemben, melyben élni kényszerülnek.

Az erdélyiség mint esztétikai fogalom

„Erdélyi magyar író” – mondja Bodor Ádámról szintén a szakma. Ezzel kapcsolatosan maga a szerző úgy vélekedett: mint ahogyan az anyanyelv is egységes, úgy a nemzetnek is csak egy irodalma van. Tehát ebből a szempontból az erdélyisége lényegtelen. 33 éve költözött Budapestre, de még mindig sokan azt gondolják művei alapján, hogy Erdélyben él. Annak, aki az erdélyi domborzati viszonyok között született, és ebben a többnemzetiségű környezetben érték az első impulzusok, akarva-akaratlanul más nemzeti tudata van. A nemzeti identitásnak vannak árnyalati különbségei. Bodor elárulta: sohasem lett volna író, ha Budapesten szocializálódik.

Az áttelepülők közül sok író abbahagyta az írást, mert a magyar főváros nem elég inspiráló. Vallomása szerint mind a mai napig Erdélyből „él”, képzeletvilágát azok az elemek és értékek határozzák meg, melyek itthon érték. Ugyanakkor Erdélyt, a Máramarost és a Partiumot önmaga valójában látja. Erdély nem egy színmagyar, hanem egy multikulturális terület, ahol minden ennek a bűvkörében történik. Ebből eredeztethető az, hogy a bodoriánus próza cselekménye egy ténylegesen többnemzetiségű közegben játszódik. Bodor Ádám megjegyezte: egy zárt magyar környezetben nem tudná elképzelni művészetét, hiszen hiányozna számára az idegenség. 

Mágikus kelet-európai realizmus?

A skatulyázásnál maradva, sokan mitikus karaktert tulajdonítanak Bodor Ádám írói munkásságának. A szerző erről azt gondolja, hogy művei történelmi tapasztalatot közvetítenek és nincs bennük semmi mágia. Nem tudná besorolni magát az irodalmi irányzatok közé, és úgy érzi, erre nincs is szükség. Mint szerző, sokszor értetlenül áll műveinek elemzései előtt, de belátja, hogy nem az ő dolga vitába szállni a szövegelemzőkkel. A felületes kritikusi fül képes megtalálni a legolcsóbb áthallásokat, így a próza legnemesebb vonulatai rendre kimaradnak az elemzésekből. Nemcsak a magyar irodalomban van ez így, hanem külföldön is. Éppen ez a gond a műfordításokkal is, és van annyi hihetetlenül borzasztó fordítás, nevetséges megjegyzésekkel és áthallásokkal. Bodor Ádám úgy vélekedett: az anyanyelv intimitásai nem ültethetőek át egy másik nyelvi közegbe. A Sinistra körzetet tizenhárom nyelvre fordították le, ezek közül Bodor a román és a német fordításokat érti. Számára jelentős szempont mondatainak pontos szórendje és hanglejtése, ez azonban más nyelveknél nem úgy működik, mint a magyar nyelvben.

Mesterek és érzelmesség

A beszélgetés moderátorának azon kérdésére, hogy milyen írók, költők hatottak rá, Bodor Ádám elmondta: Ernest Hemingway sokat segített neki, bár vannak kritikai észrevételei a munkásságát illetően. Az orosz irodalom szintén hatással volt rá. A magyar irodalomban viszont senki sem volt, aki igazán hatott volna rá, legfeljebb a költészet. A kortárs magyar irodalmat kritikusan figyeli, ugyanakkor „durva” prózaírónak tartja magát. Ahogy idősödik, elfelejti a saját írásait – amit tulajdonképpen áldásnak tart –, ezért kétévenként újraolvassa őket.

A Verhovina madarai című regénye kapcsán elhangzott: az a zárványszerű vidék, amely megjelenik benne, apokaliptikus vonatkozást ad a műnek. Bodor ehhez kapcsolódóan kifejtette: történelmi tény, hogy nyelvi területeink szűkülnek – nem csak Erdélyben. Ezt a szomorú és lehangoló jelenséget igyekezett művében siránkozástól mentesen, indifferensen bemutatni. A művészetről való elképzelése nem engedi az érzelmesség kérdésén túllépni, ezért sokan száraz és kegyetlen írónak tartják. Ezzel szemben Bodor Ádám úgy érzi, rengeteg érzelem van műveiben.

Próza és film

Eddig akárhány filmrendezővel találkozott, mindegyik azzal indította a beszélgetést, hogy milyen filmszerűek a regényei. Bodor Ádám szerint azonban csak azok mondják ezt, akik nem érzik ebben a csapdát. A film durva, agresszív, sok oldalról támadó, kíméletlen műfaj, mely nem tud a történetiségtől elszakadni – vélekedett. Bár könnyűnek tűnhet regényeinek megfilmesítése, valójában nagyon nehéz más műfaj elvárásaihoz igazítani. A filmvásznon elvész az a belső dialógus, mely az olvasást jellemzi. Az olvasás lényege éppen az, hogy halld belülről a szereplők párbeszédét, a film műfajában mindezek viszont a rendezők és a színészek szempontjai szerint érvényesülnek.

Bár a beszélgetés során csak érintőlegesen hangzott el, Bodor Ádám művei olyan filmrendezőket inspiráltak, mint például Bacsó Péter, Fábri Zoltán vagy Ferenczi Gábor. 

Lejegyezte: Mészáros Tímea