„S ez vonatkozott azokra is, kiknek a locsolkodókat fogadniuk kellett. Például a tanárainkra. Becsületükre legyen mondva, soha nem ismertünk olyat, aki ne tartotta volna, cinkosan összekacsintva, húsvét ünnepét.

A magyar húsvétban az a legcsodálatosabb – sok más népében is különben –, hogy az egyházi vonatkozásokat, a vallási hitet és érzületet szorosan átszövik a talán korábbról hozott népi hagyományok, s úgy lesz kerek egésszé az ünnep, hogy a hitbéli dolgok szépen összefonódnak a legtermészetesebb emberi örömökkel, s a hozzájuk társuló tradíciókkal.

Az Árpád-kor immáron magyar származású barátpapjai igencsak jól tették, hogy – még főpapi tilalmak ellenére is – az örökölt népi szokásokat ügyesen összeházasították a bibliai történettel, s ha kellett, még az egyházi dogmákkal is, s a keresztény hit hivatásos terjesztői így lettek egy személyben a pogány örökségek átmentői, az új hithez kíméletesen békítgetve az esetleg békétlenkedő népet.”