„Boldogok tehát azok, akiknél moccanatlan rend honol, mert övék a hatalom és a dicsőség. Elődeik alkották meg az Erdélyi Magyar Otthonok Rendjét, amely amolyan kizárólag nők számára betartandó közösségi szabályrendszer és gondolatcsomag. Lényege igen egyszerű, láttuk fentebb: rendnek kell lenni, mindenáron. Azért legyen otthon mindig rend, mert bármikor jöhet valaki – szomszédasszony, anyós, postásnő, blokkfelelősnő –, aki esetleg meglátja, hogy nincs rend. Hogy szöszös a perzsaszőnyeg, olajpöttyös a kályha, szomjhalállal küzdenek a petúniák, mosatlan az edény tizenhárom perccel ebéd után és nemcsak pókháló van már az ablakon. Sok erdélyi nőt nyomorít még ma is a mindent belengő, de valahol megfoghatatlanul mégiscsak létező Rendellenőrző Rohambrigád, amely váratlanul lecsap, és nem marad utána más, csak a zsigerekbe oltott szégyen. A szégyen, amely valamiért egyetlen emberé az esetleg rendetlenül kapott (értsd: a köznapi lét tevékenységeinek nyomát viselő) házból, akit ma is úgy hívnak: háziasszony. Aki inkább összeszorított szájjal, rosszkedvűen mosogat rögtön ebéd után, miközben ejtőzik a család, és szedeget naphosszat játékot, zoknit, hajszálat és morzsát, pakol, felmos és töröl gépiesen azért, hogy ne érje szó a ház elejét. És olykor sajnos azért, hogy ne hangozzék el számonkérő, lekicsinylő szó az odabenn lakóktól. Mert a Rend, az mindenek fölött való, a Rend fontosabb mint az élet.

Persze létezik másfajta rend is, az életet adó. Ez a rend jó, ez kell, ez bennünk lakik. A jó rend kellemes, a jó rend magunk vagyunk. A jó rendnek teremtői vagyunk, nem elszenvedői. A jó rendet van időnk kiélvezni, nem előállítani csupán. A jó rend nem kötődik pontosan meghatározható napokhoz és cselekvéssorhoz, szomszédasszonyhoz és anyóshoz, postáshoz és blokkfelelőshöz. A jó rend csak a miénk, a jó rendben gyakran egyedül vagyunk vagy azokkal, és csakis azokkal, akiket bele fogadunk, akikkel esetleg együtt hozzuk létre. Kevés jobb érzés van annál, mint tisztaságillatú, délutáni fényben fürdő, elcsöndesült lakásban illogatni egy frissen főtt feketét gondtalanul, miközben csupán a falióra ketyegését hallgatja az ember. És nincs nagyszerűbb annál, mint mezítláb járkálni a föltakarított padlón egy ráérős vasárnap reggelen, akkor is, ha az otthon – a puha, a derűs, a meleg – a lusta reggel romjait hordja még.”