„Az ilyen félresikerült rendezvények többet ártanak, mint használnak identitásmegőrző küzdelmünknek. Nemcsak az egyébként a jó szándékú ötletgazda szervezők a hibásak ezért, hanem a saját érdemtőkéjüket kovácsoló magyar politikai vagy civil szervezetek is. A mostani önpusztító légkörben sokan aggódva várják, hogy lesz-e közös március 15-i ünneplés. A fekete március napjaiban egymást akár csupasz kézzel védő „harcostársak” képesek lesznek-e a közös ügy érdekében megfeledkezni kicsinyes sérelmeikről, és újra kezet fogni?

Az egymásba folyó huszonöt éves rendezvények jó alkalmak saját értékrendünk újraértelmezésére. Az érettségi találkozókhoz hasonlóan egymásra találhatnak a régi bajtársak, számot vethetünk, hogy szabadságálmainkat milyen mértékben valósíthattuk meg, és mivé lettek fiaink, lányaink. Bár ez utóbbi tételnél keserűen kell megállapítanunk: őket már nem hozza lázba szüleik anyanyelvküzdelme.

Bizonyíték rá, hogy a könyves-gyertyás megemlékezésre sem a Bolyai iskola, sem a Református Kollégium, de még az orvosi magyar diákjai sem jöttek el. Pedig a harcot értük vívtuk, és folytatjuk mindennap. Úgy tűnik, számukra nincs értéke a kínkeservesen kivívott jogoknak. Csak mi, balgák nem vesszük észre, hogy a világhálóra ragadva azt vadásszák, melyik külföldi egyetemre dobbantsanak. Realitásérzékük azt sugallja, hogy a magyar nyelvnek nem sok hasznát veszik londoni mosogatóként.”