„Érdemes azon is elgondolkodni, hogy van-e ma olyan erdélyi magyar személyiség, akinek hívó szavára, ha nem is százezren, de tízezren megmozdulnak. Van-e szava ma a közéletben az értelmiséginek? Maradt-e még fikarcnyi hitele? Vagy a politikusokkal együtt merül el a bizalmatlanság örvényében? Az iskolában – amelyért huszonöt éve Sütő András gyertyákat gyújtatott – tanulnak-e Sütő Andrásról?

A gyertyás-könyves tüntetés önvédelmi indíttatású volt. Ahogy a szervezők értékelték: azon a napon haza és nagyvilág győződhetett meg békés szándékainkról, s arról is, hogy nem vagyunk sült galambra vágyó népség, jogaink dolgában nem akarunk esőleső társaság maradni.

Maradt-e mára elegendő az önvédelmi indíttatásból az erdélyi magyar társadalomban? Vagy elnyomta azt az, amit negyedszázada a tagadhatatlan pozitívumok mellett is felfedezhettünk a könyves tüntetés után: a túlzásba vitt óvatosságot, illetve a politikai betyárkodást. Ahogyan Sütő András fogalmazott: a romantikus ködevést és a földhözragadtan aggályos praktikumot.

A huszonöt évvel ezelőtt megfogalmazott célt részben sikerült elérni. Újrateremtettük az anyanyelvi oktatás intézményeit. Óvodától egyetemig magyarul tanulhat ma Erdélyben a legtöbb magyar gyerek, fiatal. Megoldatlan maradt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának ügye. Ami ugyan elkeserítő, de még elkeserítőbbek azok a demográfiai és népmozgási adatok, amelyek azt vetítik előre, hogy a negyedszázaddal ezelőtti célt némiképpen módosítva kell szem előtt tartanunk.

Amikor egyre több fiatal meg sem áll Magyarországon, hanem Bajorországban vagy Londonban, esetleg a világ másik oldalán próbál szerencsét, amikor az itthon maradók közül egyre többen román iskolába íratják gyerekeiket, hogy jobban boldoguljanak, amikor a közepes méretű falvakban sem születik egyetlen gyerek sem egy év alatt, akkor az anyanyelvi oktatás megtartása válik rendkívül fontos feladattá.”