Kedves István,

hogyan vagyunk a dátumokkal, évfordulókkal, Te már kicsiny korodtól tudod. Aki hat nappal a saját születésnapja előtt születik, talán azért, hogy a biztatóbb jövőt ígérő 1945. esztendőben jegyeztessék be a nagykönyvbe, az valószínűleg a későbbi dátumoknak is csak viszonylagos jelentőséget tulajdonít. Joggal, mert most például, mikorra én a 70. születésnapod alkalmából köszöntelek a Magyar Művészeti Akadémia és barátaid, az Irodalmi Tagozat tagjai nevében is, Te már szinte túl is vagy ezen a hátborzongató évfordulón, először is, másodszor is. Anyakönyvileg is, lélekben is.

Hátborzongatónak írom, mert tudom mit jelent, én is túl vagyok rajta. Nem csak örömet, mint egy-egy születésnap, hogy hát: ezt is megéltem, sikerült megélnem (hánynak nem sikerül!). De figyelmeztetést is, mert akárhogy bizakodjunk is, mindenképp kevesebb van már előre, mint hátra. Minden elkövetkező évet úgy latolgat az ember, hogy: na, kell-e vennem majd még akkor is új naptárt, vagy már nélkülem telnek meg eseményekkel – miféle eseményekkel? – a megszámolt napok? Persze, életünk kezdetétől bármely évben, de bármely hónapban, percben is ugyanígy gondolkodhatnánk a jövőről, tudván, hogy „sem a napot, sem az órát nem ismerjük”, amikor számunkra véget ér.

Tehát, inkább vissza az ünnephez, az örömhöz. Az élethez. Ami nyilván nem mindig ünnep és öröm, de mert van, hát az is, lehetőség rá. Sajátos időben, sajátos helyre, sajátos sorsra születtél. Országnyi végvárba, folyamatos helytállásra és bizonyításra. Amikor lassan egy évszázada minden valamire való magyarnak és székelynek is a maga józan eszével kellett, kell felmérnie, hogy a sokféle hiányzó létfeltétel, életet szolgáló intézmény közül melyik legyen az, amelyet neki kellene pótolnia. Amelyet neki kell megszemélyesítenie vagy „életre galvanizálnia”, hogy mégse hiányozzék teljesen.

A költőn túl, akinek születtél, a mindennapokat ismerő újságíró mellett, a megtörténtről történelmet író, a megalázottakat és megszomorítottakat, az elhallgatottakat és elhallgattatottakat megszólaltató krónikás szerepe mellett, a lelkiismeret és a belátás rád osztotta az irodalmi életnek teret nyitó folyóirat- és könyvkiadó szerepét is. Olyan évtizedekben, amikor azok, akik a lehetőségek kapuit nyitották, ebbe az irányba nem terveztek sem bejáratot, sem kihajtást.

Ez a vállalás – amelyre rá kell, hogy menjen az ember élete, de legalább is annak egy soha vissza nem kapható, jelentékeny része – az egymást követő író- és költőnemzedékek jelentkezését, kibontakozását tette lehetővé. Mai szóhasználattal élve: ismét felírta SZÉKELYFÖLD nevét a magyar irodalom térképére. Ahogy a MOLDVAI MAGYARSÁG nevét is odaírta mellé. Jöttek a tehetségek, kerekedtek az új és új, jelentős ígéretek, majd életművek a Hargitán innenről és túlról, a messzi Csíki-medencéből, Háromszékről, Gyergyóból, Gyimesből, ahogy később a Szeret folyó mentéről is. Jöttek a fiatalok, akik a magyar irodalom polgáraiként idővel megszokták a hazát, benne a fővárost, otthonossá és ismertté lettek ideát is, minden magyar városban és községben, ahol csak olvasnak az emberek.

Sok minden belefér hetven évbe, ha jól méri fel a tehetségét, és nem sajnálja magát az ember, ahogy Te, István, soha nem sajnáltad magad. Nem sajnálod ma sem. Mert arról szó sincs, hogy hátrább léptél volna a feladatoktól, legföljebb a fontossági sorrendjüket változtattad meg. De ezt is önmagadhoz hűen: előbbre vetted most is azt a feladatot, amelyet rajtad kívül és helyetted senki más nem végez el. Ez az idő beteljesedéséhez közeledve a saját életműved megírását, gondozását, elősorakoztatását jelentette és jelenti.

Adjon hozzá Neked további hosszú évtizedeket, jó sorsot, egészséget az Isten, elegendő erőt, szívósságot és kitartást a magad és mindannyiunk örömére. És ahogy eddig, most is: a magyar irodalom és benne barátaid javára.

Budapest, 2015. január 1-e (helyett 18-án)

(Elhangzott 2015. január 22-én a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban, a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepségen.)