Az internet népe már csak olyan, hogy szereti a spekulációkat meg a zsigeri reakciókat. Amióta Párizsban lemészároltak szinte egy teljes szerkesztőséget, egyikből sincs hiány: az összeesküvés-elméletektől (a támadást valójában megrendezték, akárcsak kilencpertizenegyet, a tudjukkik) a Charlie Hebdo karikaturistáinak felelősségét firtató nézetekig terjed a skála, és még azon is túl, a politikai korrektség már-már kóros megnyilvánulásain (a terroristák vallási hátteréről beszélni megbélyegzés!) a felbugyogó iszlámgyűlöletig.
Mivel zsurnaliszták volnánk, különösen érzékenyen érint az a felvetés, miszerint az erőszak ugyan elítélendő, de a francia karikaturisták végső soron maguknak keresték a bajt, mert mások világnézeti és vallási nézeteinek megsértése nem lehet része a szólásszabadságnak. Durvább megfogalmazásban: Charliék azt kapták, amit megérdemeltek.
Tennék egy rövid kitérőt, csak hogy világossá tegyem, milyen alapról beszélek. A Charlie Hebdo a harcos francia antiklerikalizmus baloldali hagyományainak zászlóvivője volt, amelynek szellemisége egyáltalán nem áll közel hozzám.
Nemcsak azért, mert nem vagyok balos, hanem mert lapszerkesztőként úgy gondolom: politikusokat, pártokat, szervezeteket, közszereplőket nyugodtan ki lehet – esetenként kell – gúnyolni, de az emberek vallási, nemzeti vagy szexuális identitásával nem szerencsés (és nem is etikus) piszkálódni.
Van azonban egy rossz hírem: attól, mert én így gondolom, nem kötelező így gondolnia másnak is, ugyanis a véleményszabadság nem egyéni ízlés kérdése. Mindez azt jelenti, hogy amit a Charlie Hebdo művelt, bőven belefér a szólásszabadságba.
A szólásszabadság ugyanis nem más, mint ami a megnevezéséből következik: a szólás szabadsága. Kimondhatok olyasmit, amivel megbántom mások érzékenységét, anélkül, hogy bántódásom esnék, és vice versa. Dönthetek úgy is, hogy visszafogom magam például a valláskritika terén, de ne azért kelljen így döntenem, mert a fejemnek szegezett kalasnyikovok erre kényszerítenek. Amikor a kalasnyikovok belépnek a képbe, onnantól az egész ízlésvita értelmét veszti – onnantól nem kétséges, kinek az oldalán kell állnunk, függetlenül a személyes véleményünktől.
A Je suis Charlie címkével feltörő szimpátiahullám elsősorban nem a lap tartalmának szól (szólhat annak is, de ez most mellékes), hanem ennek az elvnek, amely körül a nyugati világban többé-kevésbé konszenzus alakult ki, és amelyből nem engedhetünk saját kulturális identitásunk alapértékeinek feladása nélkül. Nem fogadhatjuk el, hogy a mégoly ellenszenves, de erőszakra nem uszító vélemény méltó büntetése lehet a halál. Volt már itt, Erdélyben, Romániában olyan rendszer, amely ezt tette, és nem éreztük benne jól magunkat.
Ferenc pápa imádkozott az áldozatokért, pedig Charliék sem őt személyesen, sem a katolikus egyházat nem kímélték. Egy arab fiatalember pedig a Charlie vagyok-hullám kellős közepén
ezt a szöveget posztolta:
Nem vagyok Charlie, Ahmed vagyok, a halott rendőr. Charlie kigúnyolta a hitemet és a kultúrámat, én pedig meghaltam annak a jogának a védelmében, hogy ezt megtehesse.
Most már tetszik érteni?
