„Már nemcsak falvaink, hanem a legnagyobb erdélyi magyar városok is elöregedtek. Miként fogjuk megállítani ezt az apadást? Kinek van erre jól kidolgozott terve? Harcolunk a Székelyföldért – ebben a kérdésben már-már egyfajta összmagyar konszenzust lehet felfedezni –, de közben szórványosodik az ebből kimaradó több mint kétharmadnyi magyar. Kolozsvár után az egykori székely főváros is elindult a lejtőn.

Az elvándorlásra nem hatékony orvosság a magyar egyetemek léte. Sajnos, a fiatalok ezekre úgy tekintenek, mint a könnyebb külföldi érvényesülés oklevélgyáraira, és nem mint az itthoni érvényesülés előszobájára. De nincs jogunk pálcát törni felettük, miközben a „nagy magyarok” csemetéiknek az anyaországban vagy pénzesebb tájakon alapozták meg a jövőjét. Esetenként maguk is ott alapítottak új családot. Például a temesvári tetteiért jogosan hősként tisztelt református püspök. Áttelepülése magánéleti szempontból talán érthető is. Csakhogy miután itt hagyta az erdélyieket, a hazaüzengetős útmutatásai hamisan hangzanak. Az olyanok, mint amit a budapesti közszolgálati rádióban tett a minap, amelyben a működő romániai magyar érdekképviselet padlóra küldését ünnepelte. Az egykori tiszteletbeli elnökhöz méltatlan módon.

De az RMDSZ-vezéreknek is újra kell tervezniük nemcsak a szervezetet, hanem az erdélyi magyarság jövőképét is. Most van rá alkalom, mikor a kormányzási taktikázások nem gáncsolják a legvadabb közösségi álmodozást sem. Az eddig elért eredmények megvédése a nyelvhasználatban, oktatásban, közigazgatásban nem elég fiataljaink röghöz kötéséhez. Társadalomtudósoknak, civil mozgalmaknak és a partnernek megnyerhető politikai alakulatoknak közösen olyan munkacsoportot kell létrehozniuk, amely hosszú távú akciótervet dolgoz ki közösségünk számára.”