„Nem kell többé félnünk kimondani, amit gondolunk, besúgót lesnünk barátban, ismerősben, előttünk egy jobb élet, szárnyalhatunk. Jöttek a mámoros napok, hetek, hónapok, lázadtunk, szervezkedtünk, utaztunk, éltünk. Hittünk és reméltünk. És jöttek az első intő jelek, lelkesedésünk egyre foszlott a fekete március vészterhes napjaiban, a júniusi bányászjárások során, mind nyilvánvalóbbá vált, nagyon naiv volt kezdeti bizakodásunk, lassú és hosszú folyamat vár ránk. De legalább szabadok vagyunk.

Negyedszázad múltán mindenki emlékezik, felidézi ama decemberi napokat. Tisztult a kép, de még mindig sok a találgatás, a titok. 1989 végének elkendőzött igazsága rejti magában a következő két és fél évtized kudarcait. A huszonöt esztendő nem hozott jóléti társadalmat, gazdagságot, megbecsülést, nem hozott békét, megnyugvást, biztonságot az erdélyi magyarságnak sem. 1989 decemberében úgy tűnt, vége a nacionálkommunista rendszer által szított gyűlölködésnek, jogaink lábbal tiprásának, tiszta lappal elölről kezdhetünk mindent. Kiderült azonban, túl mélyre ültette a magot a korábbi több mint negyven esztendő, túl sok volt az agymosás, a nacionalista eszmék figyelemelterelőnek, éhes szájat betömni továbbra is kapóra jönnek.

Voltak sikerek és még több kudarc. Ma ismét ott tartunk, hogy megszerzett jogainkat sem érezhetjük biztonságban. Újra büntetnek a magyar himnusz énekléséért, visszaállamosítják iskolánkat, terroristának nevezik, börtönnel fenyegetik, aki szót mer emelni, az autonómia, mely megmaradásunkat szavatolná, szitokszóvá vált. Mi következhet még?

Kevesen hitték december 22-e előtt, hogy Ceauşescutól megszabadulhatunk. S lám, a csoda megtörtént. Most, e kerek évfordulón jó volna újra meghallani az akkori történések üzenetét: ha elszántak vagyunk, összefogunk, semmilyen hatalom nem tud elbánni velünk. Ehhez azonban nem öt-, tízezren, hanem több százezren kell utcára vonulnunk. Olyan tömeggé válnunk, mely engedményekre kényszeríti Bukarestet. Akárcsak huszonöt éve, most is rajtunk múlik, és a csoda ismét bekövetkezhet.”