Nos, az 1989-es év Romániája pont nem olyan közeg volt, ahol 12 éves, hatodikos nagyváradi magyar diákként az ember csak úgy, gondtalanul élvezte az életet. Akkor az aktuálpolitika nagyon is fontos volt. Hiszen ami történt, a bőrünkre ment.

Már hatodikos fejjel azon paráztam, hogy az iskolák elsorvasztása miatt két év múlva már csak román gimnáziumba felvételizhetek. Ugyanakkor az iskolai tankönyvekben és a kötelező propaganda-összejöveteleken hosszasan ecsetelték a kommunista kormányzat csodálatos megvalósításait – miközben otthon a másnapi leckét is csak bizonyos kellemetlenségek áthidalása után lehetett megírni, hiszen a menetrend szerinti délutáni áramszünetek miatt a tanulás csak akkor volt lehetséges, ha az ember előre beszerzett jó sok gyertyát.

 

Közben a külvilággal – és abszurd módon az erdélyi, romániai eseményekkel – való kapcsolatot a Nagyváradon szerencsére mindig tökéletesen fogható Magyar Televízió és Magyar Rádió adásai jelentették. Így láthattam 1989 során a Panorámában a Tőkés Lászlóval készült interjút, majd a romániai falurombolásról és december végén a temesvári összecsapásokról szóló híradásokat.

 

A Román Televízió adásait nem láttam – televíziónk olyannyira demokratikus elkötelezettségű volt, hogy csak hosszas keresgélés után volt hajlandó valamelyest nézhető minőségben befogni a bukaresti adót. Azért a napi kétórás Ceaușescu-propagandáért meg nem volt érdemes kapcsolgatni és tekergetni a különböző gombokat és tekerőket.

 

Így történt, hogy én a romániai forradalomról is a Magyar Rádióból értesültem. December 21-e volt, elkezdődött a téli vakáció, én meg egyedül unatkoztam otthon, mivel a szüleim dolgoztak. Lévén, hogy akkoriban a Magyar Televízióban még volt déli adásszünet, a rádiót hallgattam – és akkor az élő magazinműsorba betelefonált egy hajdú-bihari hallgató, s szokatlan dologról számolt be: mivel náluk is fogható volt a román adó (és a tévéjük sem volt annyira finnyás, mint a mienk), azt látták, hogy a kora délutáni időpont ellenére a román tévé sugároz, ráadásul a műsorban egy tévéstúdiót mutatnak, amelyben zilált fejű arcok rohangálnak össze-vissza, és különböző nyilatkozatokat olvasnak be.

 

Ezért már érdemes volt megpróbálni hosszas kínlódás révén megkeresni a román adót. És valóban: a bukaresti tévéstúdióban ott zajlott a történelem. Majd kisvártatva a budapestiben is, mert a magyar tévé szinkrontolmácsolással, élő stúdióbeszélgetésekkel tarkítva átvette a román kollégák sugározta adást.

 

Szóval így történt, hogy Váradon a budapesti médiából értesültem arról: forradalom zajlik Romániában. Igaz, hallottam már azt az epitheton ornanst a városommal kapcsolatosan, hogy A város, ahol nem volt forradalom – ez annyiban igaz, hogy itt nem voltak erőszakos cselekmények, nem lőttek a tömegbe, a polgárok gyakorlatilag békésen vették át a hatalmat az elvtársaktól. De azért ne feledjük el, hogy a váradiak is beverték a maguk szögeit a nacionálkommunista diktatúra koporsójába – például az Ellenpontok című szamizdattal.

 

 

Ezt láthatta, aki a 80-as években nézte a Román Televíziót (forrás: zoom.mediafax.ro) 

1989. december 17-én este apámmal poroljuk a szőnyegeket a tömbház mellett, a szürkület és a töksötét határán, mert a fényes szocialista jövő jegyében áramszünet van. Közeleg a karácsony, nagytakarítás. Tizennégy éves vagyok. Odajön a szomszéd, halkan beszélgetnek apámmal, foszlányok: Temesváron lövöldöztek, Tőkés, Ceauşescu, Szabad Európa Rádió, nem tudjuk, Szekuritáté. Ugyanezeket hallgattuk előző este a Szabad Európán, apám egy drótot kötött a rádió antennájára, s azt a fűtéscsőhöz erősítette, így csak minden ötödik szót nyom el a légköri zavar.

 

Másnap a szüleim úgy döntenek, hogy a növekvő nyugtalanság miatt idén nem otthon töltjük a karácsonyt, ezért öcsémmel együtt lepakolnak nagyanyámékhoz. Csendes kis Maros-menti falu, félreesik az országúttól, ott majd csend lesz. Addig ők készülnek, húst, fenyőfát, lisztet szereznek, mert akkor szerezni kellett. Később ők is jönnek utánunk.

 

Négy nappal később nagyapám a Kossuth Rádió déli híradóját hallgatja, recseg a középhullám a fél köbméternyi politúrozott rádión. Majd felugrik és ordítani kezd, hogy azonnal kapcsoljuk be a tévét, ami szintén politúrozott darab, de ritkábban használt, mivel a tévében soha nincs semmi. Aztán ott ülünk nagyapámmal, nagyanyámmal és élőben nézzük a bukaresti forradalmat. Öcsémet épeszű tizenegy évesként nem érdekli a műsor.

Az utcán csend van, mert mindenki a tévét nézi.

 

Érzem, hogy valakivel meg kell beszélni a dolgokat, ezért átrohanok a haverhoz. Az apja már a padláson van, hogy lehozza a zászlókat. Akkoriban minden hivatalos ünnepen ki kellett függeszteni a trikolórt és a párt vörös lobogóját, különben büntettek, így minden háznál volt zászló. Haverral nézzük, amint az apja kivágja a címert a zászlóból, majd a pirosat, a sarló-kalapácsosat az utcán leönti benzinnel és meggyújtja. Közben kiabálva gyalázza a Pártot és Ceauşescut. Kijönnek a szomszédok is, éljeneznek.

 

Nem tudok a seggemen ülni, két óra múlva már vonaton ülök, hazafelé tartok. A városban nagy az izgalom, mindenki rohan. A főtérre. Megyek a tömeggel, a néptanács előtt ezrek ünnepelnek, kiabálás, vesszen, dögöljön, bukjon minden kombinációban. A városháza ablakán dobálják ki a négyzetméteres Ceauşescu-portrékat, könyveket, alul a megvadult tömeg atomjaira tép mindent. Majd meggyújtja. Ablakba kitett hangszóróból harsog a rádió vagy a tévé hangja, mindegy, ugyanaz megy. A városban egyébként békésen haldoklik a kommunizmus, egyetlen lövés sem pukkan, a tömeg csak örül, kiabál, ölelkezik.

Aztán, hogy hogy nem, ott, a főtéren összefutok a szüleimmel. Nem csesznek le. Megyünk karácsonyozni.

 

 

Temesvár (forrás: 20deanidelibertate.primariatm.ro) 

Kicsit mindig kilógtam a sorból, ha egy baráti társaságban szóba kerültek a ’89-es események, ugyanis sokakkal ellentétben alig emlékszem ezekre a történelmi napokra. A kommunizmusról viszont több banális emlékem is megmaradt, amelyek váratlan pillanatokban törnek elő, például ha megérzem a petróleum jellegzetes szagát, ha kakaóporos cukorkával találkozom, vagy ha hirtelen elveszik az áramot.

 

1989 decemberében majdnem öt éves voltam, s mint minden téli időszakot vidéken, a nagyszülőknél töltöttem. A jó nagy cserépkályha melegében tanultam az első imádságokat, népdalokat és verseket, míg nagyanyám tésztát dagasztott, varrt vagy tengerit fejtett. Mindig féltem kimenni, ha besötétedett, erre emlékszem a leginkább a kommunizmusból: a sötét miatti félelemre. 1989 decemberében azonban nem vették el olyan gyakran az áramot, a sztaniolpapírokkal működőképessé tett televízióban pedig már nem csak napi pár órára volt műsor.

 

Bár azelőtt nem volt jellemző, hogy tévét nézzünk – nem is volt benne semmmi érdekes – a karácsonyt megelőző napok többnyire a tévé előtt teltek. Csodálkoztunk is ezen, hiszen a ház körül mindig volt tennivaló, olyan nem volt, hogy az egész család tétlenül üljön, és a híreket figyelje. Később utánunk jöttek Szatmárról a szülők is. Apám mesélte, hogy a gyárban még 16-án a magyarok ellen hangolták a román kollégákat mondván, hogy Erdély visszafoglalásáért hőzöngenek Temesváron. Később az állítólagos bukaresti terroristák miatt féltek, és fegyverőrséget állítottak a kerítésekhez. Lőszerük viszont nem volt.

 

Ahogy érkeztek a hírek Temesvárról, majd Bukarestből, annál nyugtalanabbá vált mindenki otthon. Esténként ahányszor ugatni kezdtek a kutyák, annyiszor mentek ki a család férfi tagjai az udvarra, megnézni, mit ugatnak. Az állatok is nyugtalanokká váltak, ők is megérzik, ha az ember nyugtalan – állapította meg nagyapám.

 

A félelem később örömmé, majd eufóriává vált. Főleg arra a délutánra emlékszem, amikor kivégezték a Ceaușescu-házaspárt. A nővéremmel játszottunk, nem éreztük a történések súlyát, míg idegesen ránk nem parancsoltak, hogy maradjunk csendben. Mindenki feszülten hallgatott, míg a lövések dörrentek, majd egészen közelről mutatták a diktátor-házaspár véres holttesteit. Sokkoló látvány volt. Erre úgy emlékszem, mint arra, amikor 1993-ban megszakították a Kacsameséket, hogy bejelentsék, meghalt Antall József. Vakuemléknek hívják. 

 

Vidéken körülbelül ennyiben merült ki a Temesvárról indult forradalom. Szatmáron sem volt – a nagyvárosokhoz viszonyítva – nagy felhajtás, bár itt is ezrek vonultak az utcára. A blokkbeli gyerekekkel persze részletesen megbeszéltük, hogy a tévében lelőtték „Csáót”, és még a kilencvenes években is azt énekeltük a „játszótéren” – ami egy szőnyegporolásra alkalmas rúdból állt –, hogy „Olé, olé, olé, Ceușescu nu mai e”. Erre már tisztán emlékszem: hiába teltek el évek 1989 óta, mindig ránk szóltak a szomszédok, ha ezt kiabáltuk.

 

 

Bukarest (forrás: Wikipédia) 

Lugos volt a második romániai település, ahol – Temesvár után – úm. kirobbant a forradalom, ’89 december 20-án. Lugos a szülővárosom, és bár egészen kicsi voltam, amikor elköltöztünk a Székelyföldre, a nyarakat és az ünnepeket általában ott töltöttük, a nagyszüleimnél. Most is ez történt, december 19-én érkeztünk a bánsági városba karácsonyozni – így csöppentünk bele az eseményekbe. 10 éves voltam, akkor hallottam életemben először és utoljára gépfegyverropogást „élőben” – de az elég volt egy életre.

 

Töredékes, ám elég éles emlékeim vannak azokról a napokról. Apámmal ketten indultunk valahová, már nem emlékszem, hová, amikor szembejött – mit jött, hömpölygött – velünk a tömeg. Rengetegen voltak, hangosak és elszántak, a lyukas zászlók erdejében betöltötték a teljes úttestet. Apám lehajolt hozzám és azt mondta: innen már ismered az utat egyedül is, szaladj, én majd később jövök. Két-három utcányira voltunk nagyapámék házától, tényleg ismertem az utat, de a kétségbeeséstől mozdulni is alig bírtam; éreztem, hogy baj van, hogy bajba keveredhet. Aztán – run, Attesz, run! – megállás nélkül rohantam hazafelé, otthagyva apámat a tömegben. 

 

Éjszakára aztán elszabadult a pokol: az égen időnként helikopterek tűntek fel (Temesvár felé mennek, tanakodtak a nagyszüleim), az utcán harckocsik dübörögtek el a ház előtt, a lövések pedig odahallatszottak a központból. Az a hír járta, hogy a szekusok betörnek a házakba, és válogatás nélkül öldökölnek, ezért ha jönnek, menekülni kell. Felöltözve maradtunk, a húgommal együtt, anyámék így döntöttek – a ház mögött a kukoricás, a menekülő útvonal, ha a rémhírek igaznak bizonyulnának.

 

Nem bizonyultak igaznak (vagy csak mi voltunk szerencsések, ma sem tudom), de ezt már csak másnap tudtuk meg, amikor nagyapám kivitt a szétdúlt, füstölgő városháza elé, amit a felkelők megostromoltak, és kihordták a térre a bent zsákmányolt – akkor azt gondoltuk – luxuscikkeket.

 

Aztán jött Bukarest, az ominózus nagygyűlés, az utcai harcok szerte az országban, Ceaușescuék menekülése, a rekordgyorsasággal lezavart per és a kivégzés: az egész román forradalom, amit a tévében néztünk végig. De ez már a szemlélő pozíciójából, tudatosabban megélt része volt annak a decembernek, az előző két nap káoszához, intenzív, személyes élményeihez képest.

 

És a mai napig, ha azt hallom, hogy ’forradalom’, eszembe jut az érzés: kisgyerekként felöltözve ülni éjszaka, egy lefüggönyzött szobában, és várni, hogy érted jöjjenek a felfegyverzett ismeretlenek.

 

 

A forradalomkor épp egy újabb unalmas, értsd: hó nélküli téli vakáció elé néztem. Előtte két és fél évvel költöztünk be Nagyváradra, ahol onnan tudtam, hogy tél van, hogy rettenetesen húzott az ablak a kis szobában. De szánkózáshoz se rendes havazás, se rendes domb nem volt.

 

Tőkés Lászlót korábbról ismertük, ő volt az a szép hangú bácsi, aki csak késő este beszélt a Panorámában, és olyan lassan, hogy sose bírtam kivárni, amíg befejezi a mondatot, meg különben is le kellett feküdni. 

 

Először onnan tudtam, hogy valami rendkívüli zajlik, hogy a szüleim napközben is bekapcsolták a tévét, ráadásul a román csatornát, amit addig sose néztünk. Este néhány lövést hallottunk, de valahogy számítottunk is rá, mert tudtuk, hogy aznap más városokban nemcsak lövöldözés, hanem vér is folyt. És valahogy azt is tudtuk már akkor, hogy a terroristázás csak dajkamese.

 

A legfurcsább az volt, hogy édesapám este ment be a gyárba, nem kora reggel. Már nem emlékszem pontosan, hogy miért, talán munkásőrséget szerveztek, hogy megvédjék a közvagyont. Éjjel, amikor hazajött, mondta, hogy a közeli kaszárnyákból jöttek a lövéshangok, az őrségben lévő kiskatona megijedt, és a levegőbe lőtt.

 

Másnap (ne kérdezd, melyik nap másnapján) már lyukas zászlókkal közlekedtek az autók, és tülköltek, pulcsiban álltunk kint az erkélyen, és vigyorogtunk nekik. A nagyon kövér szomszédnéni a kövér szomszédlánnyal kijött a szomszéd erkélyre, és úgy örültek, hogy sírtak, mint a vízfolyás. Ilyet még addig nem láttam, nem is értettem, miért sírva örülnek, mikor rendesen is lehetne.

 

Először csak édesapámmal együtt mehettem le a boltba, aztán Váradon gyorsan lenyugodtak a kedélyek. A háromlejes vekni ugyanúgy nézett ki és ugyanolyan volt az íze a következő napokban is, és az alumínium ötlejest ugyanúgy kivasalta a villamos, ha a sínekre tettük. 

 

Az egész forradalomból azt élveztem a legjobban, hogy a téli vakáció után a sulik még mindig be voltak rezelve, és először csak a hetedik-nyolcadik osztályosokat fogadták, talán egy hétig. Hatodikosként megnyugodva és némi kárörömmel készültem beleveszni a nagy délelőtti olvasásokba, miközben a hetedikes nővérem elment a suliba.

 

 

Kolozsvár (forrás: Wikipédia) 

1989-ben felvételire készültem. Harmadszor. Apám azt mondta, a fehér maffia megvéd, akkor is, ha történetesen magyar vagyok. Biztos igaza volt. Csak ahhoz először be kellett jutnom a maffiaképzőbe. De ez sehogy se akart sikerülni. Talán azért, mert történetesen magyar voltam. Talán nem. Fene tudja.

 

A bejutás érdekében felkészítőkre jártam. December 19-én történetesen biológia volt soron. Dr. Bán András négy éve abriktolt, hogy végre kívülről tudjam a könyvet. Ez se akart sikerülni. Az eszem máshol járt. Lányokon, például. Lejárt az óra, készülődtem. A Doktor a kezembe nyomott egy folyóiratot. Der Spiegel. Tele a diktatúrát szapuló szöveggel. Illegális dokumentumokat kihordó postás is voltam akkoriban. A lapot becsúsztattam a szütyőmbe (ilyen álnépi szőttes vállzsák volt épp a trendi), a biológia könyv és néhány, sokrét hajtott, vérereket és idegpályákat ábrázoló, nagyméretű rajz mellé. 

 

Elindultam, le az Erzsébet úton, ki az Astoria mellett, át a hídon, a Széchenyi térre. Mihály Vitéz körül masszív rendőrkordon állt. Hideg volt, fáztak a legények. Gondoltam, megnézem, mit adnak a Repcsiben. Végigmentem a tér északi oldalán, át a zebrán, neki a kordonnak. 20 éves bőrzsák voltam, tele hormonnal. Szarok a zsarukra. Alacsony, disznószemű tiszt téblábolt a kordon előtt.

 

Te, ott, gyere ide, ordította. Néztem. Igen, igen, te. Odasétáltam. 180 centi voltam, ő 150 körül állhatott. Jó napot. Hogy nézel ki??? Vállig érő hajam volt, bőrdzseki, szakadt farmer, vasalt bakancs. Így néztem ki. Viszont tudtam a csíziót. Teccik tudni, most megyek a borbélyhoz. És mi ez a bakancs? Külföldi? Nem, dehogy, Kluzsána-termék, a főtéren vettem. És mi van a zsákodban?

 

Az emberi hülyeség kortalan. Ha arrébb megyek át, észre se vesz. Majd’ összeszartam magam hirtelen. Láttam apámat, Bán doktort láncokban. Ööö, hát, teccik tudni, én orvos akarok lenni. És biológia felkészítőn voltam. Közben azon törtem a fejem, hogy az időhúzáson kívül mit a francot lehetne tenni. Kirántottam az egyik rajzot a zsákból. Szétteregettem, és mutogatni kezdtem. Látja, ez itt az érrendszer. A pirosak az ütőerek, a kékek a gyűjtőerek. Ez itt a szív, innen indul az aorta, ez a nagy görbe. Közben néztem az arcát. Csorgott róla a verejték. És bevillant: ez is fél. Retteg. Folytattam. Tehát, az aorta lemegy szépen a hasüregbe, és viszi a vért a szervekhez. (Jaj, a szervekhez!) Aztán a periférián, a kapillárisok. És miután a vér minden hasznos anyagot… Jó, jó, tűnj el. De aztán megnyiratkozz, hallod? Mentem.

 

Így visszagondolva, vicces volt. Az már kevésbé volt vicces, amikor később, a nagyszobában állva hallottam a puskaropogást. És kiderült, hogy emberek haltak meg a főtéren. Ez már rohadtul nem volt vicces.