A Temesvári Szabad Köztársaság története

A ’89-es decemberi eseményeket, huszonöt év után, történelmi távlatból nézik még azok is, akik részesei voltak. Ez azt jelenti, hogy az utólagos értelmezések rárakódnak mindarra, ami történt, és mivel ismerjük a végkifejletet, és minden tisztázatlan részlet ellenére a big picture összeállni látszik, nem tudunk nem folyamatszerűségében tekinteni rá. Vagyis arra gondolunk, hogy

1989 decemberében történt valami: a romániai forradalom,

és ennek különböző stációi voltak.

Ismerjük az előzményeket (a iași-i szervezkedést például), tudjuk, hogy az a bizonyos temesvári református parókia volt a kiindulópont, december 15-én, hogy a következő napokban az ellenállás szétterjedt az egész városban, hogy a rendfenntartó erők először könnygázzal és vízágyúval lőttek, aztán éles lőszerrel, tudunk a mészárlásról, Ceaușescu (számára) végzetesnek bizonyuló bukaresti nagygyűléséről, a menekülésről, a hatalomátvétel zavaros napjairól, a diktátorpár kivégzéséről. Sokan részesei voltunk, sokan láttuk a tévében, sokan hallottunk és olvastunk róla. Mindent tudunk hát, drága herceg, és egyben látjuk a történteket: minden elemnek megvan a maga helye ebben a véres kirakósjátékban. Tudjuk, hogy megdőlt a kommunista diktatúra, s hogy bármit gondoljunk róla és arról, ami azután jött, az „1989-es romániai forradalom” szintagma részévé vált a történelemkönyveknek.

Fotó: 20deanidelibertate.primariatm.ro

A helyzet viszont az, hogy akik utcára mentek Temesváron azokban a decemberi napokban, nem tudták ezt.

Nem tudták, hogy ebből forradalom lesz,

hogy tovább terjed, hogy a diktátort kivégzik, hogy a rendszer megdől, és hogy ha túlélik a vérengzést, hősökként lesznek számon tartva, legalábbis az új rendszer hivatalos retorikájában.

Talán túlzás azt mondani, hogy letarolták volna a várost, a helyét pedig behintik sóval, de belegondolni is rossz, mi történt volna kedvezőtlen végkifejlet esetén. Temesvár az életéért küzdött négy-öt napon keresztül, gyakorlatilag magára hagyva. December huszadikáig, mert akkor csatlakozott hozzá Lugos, a szülővárosom, és erre nem győzök eléggé büszke lenni. Majd sorban a nagyobb bánsági (Tot Banatu-i fruncea!) és erdélyi városok, végül Bukarest. A felmentő sereg.

Azt a széles körben elterjedt, utólag a sajtó jelentős része és a hivatalos közbeszéd által szorgalmasan ápolt nézetet, miszerint Temesvár „csak” a szikrája, a gyújtópontja volt a törvényszerűen bekövetkező eseményláncolatnak, magukkal a temesváriakkal elfelejtették közölni. Így hát annak tudatában harcolták és szenvedték végig azt a négy-öt napot, hogy ha nem történik valamilyen csoda (ami az időjósok szerint meglehetősen ritkán szokott bekövetkezni), akkor jó eséllyel tarkón lövik őket és egy meszesgödörben végzik.

Temesvár azokban a napokban nem volt Románia része:

sziget volt, öntörvényű szabadállam.

Ostromlott városállam, a hadiállapotnak megfelelően kaotikus közvetlen demokráciával, amelynek volt zászlaja: a lyukas trikolór; volt „parlamentje”: az utca; volt „kormánya”: a megszerveződő Román Demokratikus Front; még papja is: Tőkés László. Ez volt a Temesvári Szabad Köztársaság. Élt 1989 december tizenötödikétől huszonegyedikéig.

És még ma is élne, ha meg nem halt volna.

Címlapkép: www.timpul.md