„Ebből lett minden idők – ez alatt a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évet értem – leghazugabb-legocsmányabb magyarországi kampánya, amelynek üzenete ennyi volt: ha igennel szavaztok, jönnek a határon túliak milliószám, elveszik tőletek a munkát, a nyugdíjat, a kenyeret, és ha nem figyeltek, a szüzeket is megbecstelenítik. (Demagóg fevetés, de helyettesítsétek be a határon túli magyarok kifejezést valami mással, és máris egyértelmű lesz, miért nevezem ocsmányságnak, ami történt.) Gyurcsány Ferenc jól számolt: a filléreiket féltő magyarok megijedtek és vagy behúzták az ikszet a nyomorult nem mellé, vagy eszükbe sem jutott szavazni menni. (Igenből hajszállal több lett végül, de az alcsony részvétel miatt ez nem osztott, és nem is szorzott.) Orbán Viktor vereséget szenvedett. Az MSZP-nek ez nagyon kellett, hogy az európai parlamenti választási szopás és a Medgyessy–Gyurcsány-csere után elinduljon felfelé, és ez másfél évvel később hatalmas győzelembe torkollott.

Tíz évvel később nem felesleges beszélni keveset arról, kinek volt szüksége a kettős állampolgárságos népszavazásra, már csak azért is, mert sokan úgy emlékeznek, hogy a Fidesz kezdeményezte, azért, hogy beletapossa a földbe a szocikat. A Fidesz bolond ugyan – ezt mostanában rengeteg példával illusztrálva láthatjuk –, de nem ennyire. A népszavazást egy Magyarok Világszövetsége nevű vállalhatatlan szervezet kezdeményezte, hogy elnökét, Patrubány Miklóst a személyes ambíciói vezették-e csupán, fene tudja Ez kész helyzetet teremtett, kiút nem volt. A Fidesz a háta közepére sem kívánta az egészet, tudta, hogy csapda.

Véletlen volt-e, hogy nemekbe és érdektelenségbe fulladt a történet?

Azt gondolom, hogy nem. A határon túli magyarok kérdése a második világháború óta nem volt fontos kérdés Magyarországon. A határon túli magyarokat nem tanították az iskolában, alig voltak benne a köztudatban. Amikor kárpátaljaiként 1982-ben először jártam Magyarországon, a rokonok és ismerősök figyelmeztettek: ne mondjuk, honnan jöttünk, különben az emberek le fognak bennünket ruszkizni. Hogy mit fognak csinálni? – kérdeztük ijedten. Hát ezek nem tudják, hogy mi pontosan olyan magyarok vagyunk, mint ők? Nem, nem tudják – válaszolták. Úgyhogy nem mondtuk, hogy honnan jöttünk.

Magyarnak – vagy határon túli magyarnak – lenni szerintem sem érdem, hanem állapot csupán. De magától értetődő állapot – pontosan ez az, amivel tisztában kell lenni, és amit tiszteletben kell tartani. Szlováknak vagy románnak lenni sem szégyen – de az egy másik állapot. Az, hogy az ország és a nemzet határai nem esnek egybe, nem irredentizmus, hanem puszta tény.

Amikor Técsőn és aztán Ungváron éltem, magyar iskolába jártam, magyar tévét néztem, magyar könyveket olvastam, a magyar válogatottnak szurkoltam, és nem moszkvai, hanem magyar idő szerint járt az órám. Magyarországon szerettem volna élni, magyar állampolgár szerettem volna lenni.

Remélem, értitek, hogy mire akarok kilyukadni: annak a nyomorult igennek nem ünnepélyesnek kellett volna lennie, hanem teljesen, magától értetődően és minden tekintetben hétköznapinak.

Kár, hogy ez nem volt lehetséges.”