„A miniszterelnök bocsánatot kér mindentől és mindenkitől, aki él és mozog; zárt körben, majd sajtónyilvánosan is bejelenti: kész lemondani kormánytisztségéről, ha a megválasztott államelnök szavatolja, hogy az alkotmánynak megfelelően az új kormányfőt a parlamenti többség köreiből nevezi ki. (A még Cotroceni-ben agonizáló régi államelnök krónikus szavatolási-alkotmánybetartási képtelensége miatt ebben az ügyben nem szólítható meg: öt éve épp a szebenit nem volt hajlandó kinevezni kormányfőnek, a parlamenti többség akarata ellenére, helyette egy háromszoros beszédfrekvenciára állított, Boc nevű robotot emelve ölébe.) A miniszterelnök – miután két szocialista elődje hasonló deus ex machinák folytán bukott meg – a pártelnöki mandátumát is a választmányra bízza, lemondását természetesen nem fogadják el. Valakik tehát a párt élén akarják tartani, és valakik (nem feltétlenül ugyanazok) a kormány élén is meg akarják tartani. Nem hallgatva trollok százezreire.

Két évvel ezelőtt a miniszterelnök végleg elintézhette volna az államfőt, akinek menesztését több mint hétmillió ember pecsételte le, de nem meg. »Nem, ti nem tesztek ilyet!« – intett be Brüsszel, s az alkotmánybíróság egy éjszakai beosonás során hamisított dokumentum alapján tisztségében tartotta a játékost. A miniszterelnök nem kockáztatott – inkább lepaktált. „Pe cine nu laşi să moară, nu te lasă să trăieşti” (Akit nem hagysz meghalni, nem hagy téged élni) – mondja mélyenszántóan a román közmondás. Mintha kezdene kiderülni azonban, hogy a tragikomikus paktum nem az intézmények működését és egyensúlyát szavatolta, hanem egyfajta érdekközösséget és kezességet a két jómadár között. Bunda lehetett, miközben a szurkolóik még mindig vájják egymás szemét. Talán majd kiderül a huncutság. Meglehet, a szebeni szálfa választási győzelme lórúgásszerűbben érintette a daimoni E. U. asszony pártfogóját, mint a a kampányra mélyrománnak beöltözött vesztest. Most az a legérdekesebb kérdés, hogy a nagy kölcsönös feljelentősdi és a láncreakciószerű vallomásözön nyomán meddig, milyen magasra jut el a nekilódult DNA a maffiák leleplezésében és a korrupt politikusok törvény elé citálásában. Lehullnak-e a legnagyobb fejek is? Mindkét oldalon!?

A fészbuk-mozgósította fiatalok itthon és külföldön »Le a kommunizmussal!« jelszó alatt tüntettek. Úgy tűnt, Victor Ponta személyesíti meg számukra a kommunizmust. (Ahogy Tőkés László számára az RMDSZ.) Tömeglélektani magyarázat létezik – közhely, hogy minden katonaköteles korú nemzedék legalább egyszer meg akarja buktatni a kommunizmust –, de azt talán mégis figyelembe vehették volna, hogy Victor Ponta nemcsak hogy nem volt kommunista, de egyenesen résztvevője volt az Egyetem téri antikommunista tüntetéseknek, s még a kampányfőnöke sem volt párttag a régi rendszerben. Ezzel szemben nagyon az volt az államelnök, szekuval és nemzetközi csencseléssel súlyosbítva… Mindkét fél a változást tűzte zászlajára, a szurkolók is – csak éppen nem ugyanarra gondoltak. Az egyik egy bűnös rendszert, a másik egy tojáshéjjal a fenekén bravúroskodó parvenüt készült leváltani.

Ha már a »kommunistaellenes« tüntetésekről van szó, veszélyes vizekre evez egy gyorselemzés szerzője: emlékeztet arra, hogy a hitleri Németországban is ezt kiabálták először, utána jött a »Le a zsidókkal!« Eszembe se jut megkérdőjelezni a külföldi szavazás szabotálása miatt kibontakozott tüntetések jogosságát. Gondolatban sem foglalkozom a bizonyíthatatlan gyanúsítással, hogy helyenként egyes tüntetők tulajdonképpen szociális jogaik mellett álltak ki. (Olyan értelemben, hogy kevesellték a szavazatukért kapott negyven – húsz előtte + húsz utána – eurót. Sok aljas rágalom…) Viszont a külföldön történteket, a nehezítő körülmények ellenére (például hogyan lehet bebizonyítani, hogy az összegyűltek valóban mind szavazni jöttek?), csakugyan ki kell vizsgálni! Az állampolgárok alkotmányos jogának korlátozása olyannyira komolyan veendő, hogy már a 2009-es visszásságoknak utána kell járni. Öt évvel ezelőtt összehasonlíthatatlanul kevesebben szavaztak (igaz, ezt ellensúlyozta a szavazatonkénti négy másodperces frekvencia Párizsban), de akkor is rengetegen rekedtek kinn, zúgolódás is volt, rendfenntartók erőszakos beavatkozása, talán még kommunistázás is. A Központi Választási Iroda sok takaros jegyzőkönyvet tartogat – kéretik azokat is kivizsgálni! Az összest, és akkor már kronológiai sorrendben.”