„Tíz százalékos hátrányból vágott neki Klaus Johannis az elnökválasztás második fordulójának és 11 százalékkal győzött Victor Pontaval szemben. Ami nem sikerült a magyarországi baloldalnak több hónapos egyeztetés és huzavona után sem, az sikerült a román jobboldalnak röpke két hét alatt. És nem akárhogyan sikerült, a teljes világsajtó szenzációként tálalja a meglepetésszerű győzelmet, a semmiből előhúzott 21 százalékot.

A magyar baloldal azért fanyalgott, hogy nincs olyan személyiség, aki felveheti a harcot Orbán Viktorral szemben, aki felmutatható úgy, hogy minden baloldali magáénak érezze. Romániában úgy győzött a jobboldal, hogy a pártok nem is kötöttek választási szövetséget, Johannis egyetlen első fordulós ellenfelével sem egyeztetett, nem politikus alkat, a tévévitákban »lemosta« fiatal és energikus, nagypolitikában edzett ellenfele. De megmozdult a civil társadalom, a Facebook-generáció, s országos méretű, tisztán civil kezdeményezésű tiltakozó hullám indult a »kommunisták, a korruptak« ellen, a külföldi románok szavazatának »akadályoztatása« miatt, amiért nem nyitottak plusz szavazókörzeteket a külföldön voksolni vágyóknak. Bennem automatikusan az a kérdés fogalmazódott meg, hogy képesek vagyunk mi, magyarok is, ilyen méretű szolidarizálásra bármilyen sérelmet szenvedett csoporttal szemben? Attól tartok, hogy nem. Mint ahogy arra sem, hogy a vesztettnek hitt ügy láttán második fordulóra tíz százalékkal többen menjünk el voksolni, mint első alkalommal.”