Johannis és az erdélyi alternatíva

Erdély és a Bánság ismét leszakadni látszik Romániáról. Legalábbis a választási preferenciák alapján.
Hirdetés

Választások után a legizgalmasabb foglalatosság a szavazatok regionális eloszlását ábrázoló térképek nézegetése. Nagy meglepetések alig szoktak érni, Erdély, Bánság, Partium narancssárga, Munténia, Olténia, Moldva pedig vörös. Jó, legutóbb a vörös folt túlságosan átterjeszkedett a Kárpátokon inneni területekre is, de a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a rend helyreállni látszik. Annyi különbséggel, hogy a narancssárgát – a jobboldal színeváltozásai következtében – felváltotta a kék, de a lényegen ez nem változtat. Akárhogy kerülgetjük a forró kását, a választási térképek alapján rendre az az érzetünk támad,

mintha Erdély egy másik ország lenne. 

Erdély – némi leegyszerűsítéssel – nem szereti a posztkommunistákat, és azokra szavaz, akikről azt gondolja, hogy kevésbé azok, bármilyen színű zászlók alatt menetelnek éppen. Aztán pedig mindig megszívja, mert vagy kénytelen elviselni a Kárpátokon túli régiók döntésének következményeit, vagy ha netán az erdélyiek többsége által támogatott politikai tábor kerül hatalomra, akkor a csalódást, ami abból fakad, hogy a „sajátjai” rögtön elfelejtik, mely régió szavazataival jutottak a kormányrúdhoz – és a továbbiakban magasról tesznek a sajátos transzilván problémákra. (Észak-erdélyi autópálya, rémlik még?)
 
Mindennek az egyik legfőbb oka az, hogy az erdélyiek általában olyanokra szavaznak, akik ugyan profitálnak a szimpátiájukból, de ők maguk nem erdélyiek. A vezető román politikusok szinte kizárólag a Kárpátokon túlról származnak, Emil Bocon kívül nem tudunk olyan erdélyi származású politikusról, aki – ha időlegesen is – a hatalom csúcsaira jutott (már ha a Traian Băsescu árnyékában való miniszterelnökösködést annak lehet nevezni). 

Most viszont itt van Klaus Johannis. 

Ő az a politikus, aki erdélyibb már nem is lehetne: Nagyszeben sikertörténetet író polgármestere, szász és protestáns, aki saját jogon vált a román politikai elit befolyásos figurájává, és ha netalán megnyeri az elnökválasztást, ő lesz a rendszerváltás utáni idők legmagasabb romániai közjogi pozícióját elfoglaló erdélyi. Ő lehetne az a politikus, aki messzemenő következtetéseket vonhatna le az említett választási térképekből: Románia „erdélyiesítésének” programja az ő kezében van, nem az ezt tisztességgel felvállaló, de eleve esélytelen Szilágyi Zsoltéban. Mégis azt gondolom, hogy 

tévednek, akik Románia Obamáját látják benne. 

Klaus Johannisnak egyetlen olyan gesztusára sem emlékszünk, amely arra utalna, hogy – élve azzal a kivételes pozícióval, amit a román politikai életben német anyanyelvű erdélyiként kiharcolt magának – valamiféle transzilván alternatíva felépítésében lenne érdekelt. Éppen ellenkezőleg: minden alkalommal siet bebizonyítani román hazafiúi mivoltát, elítéli az autonómiatörekvéseket, és nem úgy tűnik, mintha zavarnák pártja, a Nemzeti Liberális Párt egyes politikusainak szélsőnacionalista megnyilvánulásai. Johannis Bukarestbe tart, ám anélkül, hogy Erdélyt vinné a tarsolyában – de hát aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. És Johannis dudás akar lenni, ez kétségtelen.
 
Erdély Johannisszal olyan esélyt kaphatott volna, amilyen egyhamar nem lesz. Élhetne a lehetőséggel, a bukaresti karrier helyett választhatná a romániai politikai szcéna „erdélyi hangjának” szerepét. Történelmet írhatna, igen. Hogy ne bosszankodjunk majd utólag a választási térképek felett: kár érte, kár Erdélyért.
 
A döntés persze továbbra is ott az ő kezében. Van még közel egy hónapunk arra, hogy eldöntsük, mit is gondolunk ezekről a kezekről.
Hirdetés