„A 2009-es elnökválasztás emléke a korábbiakénál elevenebb. Előtte számunkra fontos mozzanat: Sólyom László magyar köztársasági elnök megszégyenítése, székelyföldi látogatásának megakadályozása. (Orbán haver jöhetett, rajta mindig segített – Sólyom különben sem szereti a pálinkát.) Hősünk formája csúcsán van, a nyugati háttértámogatás változatlanul döntő. Apróka gond, hogy a hülye felmérések megint az ellenfél győzelmét jósolják. Jöjjön tehát, aminek jönnie kell: előtte populistán bedobunk egy népszavazást a parlament taglétszámának csökkentéséről (hiába tiltakoztak neves szakértők, mint például Cristian Pîrvulescu), amely eltereli a figyelmet első madátumunk sekélységéről; a hármas vitában emlékeztetjük Crin Antonescut a felesége halálára; a döntő levezetését Robert Turcescura bízzuk (nagy volt akkor a titkosügynök-sűrűség azon a pódiumon!); nem árt egy kis diverzió a pszi-hadviseléssel, a popor szereti az ilyesmit, lila nyakkendők, lila láng; Bibliára tett kézzel megesküszünk, hogy azt a gyermeket nem a gyűrűs ujjunkkal és nem a füle mögött a polcon érintettük; ellenfelünknek a szemébe vágjuk, hogy nincs ismeretlen útja (bizony, a mogulnál tett éjszakai látogatást) – rutin és szakértelem a javából! Miután itthon mégis kikapunk a szavazáson (szegény Mircea Geoană savanyúan örül vélt győzelmének – nem erről volt szó!), működésbe hozzuk a STS-t, a Különleges Távközlési szolgálatot, Baconschi Párizsban gyorsasági világcsúcsot dönt a szavazóival, Adriean Videanu számolóbűvészbe megy át – és reggelre megvan a győzelem! Kihoztuk.
A második felfüggesztés – mintha tegnap lett volna. Megtáltosodik az Alkotmánybíróság, zsonlőrösködés a kvórummal, éjszakai beosonás és okirathamísítás, minden belefér. Mindent szabad, hiszen az alkotmányban nincs is benne a felfüggesztés (szegény hiszékeny Merkel asszony nem emlékezhetett 2007-re, akkor még benne volt), és most már Barroso elnök is őrködik. Hiszen puccs történt, le akarják fejezni az alkotmánybírókat, Antonescu és Ponta ki akarja engedni a börtönből Năstasét! (Újabban a puccs Abszurdisztánban népszavazás formáját ölti.) Mindegy, nem fogunk zöld asztalnál kuncsorogni, mindenki menjen el szavazni, védjük meg a demokráciát! Pardon, senki se menjen el szavazni, mert meg kell védeni a demokráciát. (És apropó – csak bizonyos tévéket szabad nézni!) A kvórum olyan, mint az idő: nekünk dolgozik. Aztán mégis: egy kis bibi. 7,5 millió menesztő szavazat, ha levonjuk belőle a kétmillió csalást, még mindig marad 5,5 millió – a nép szemmel láthatóan nem akar minket. Nem baj, van még, aki akar. Maradunk. Akkor is, ha minden ballépésünkben ott érik, növekszik a végzetünk. Maradunk, mert maradunk.
Most már azonban mennie kell, s rövidesen az is kiderül, hogy hova. A jobboldal élére – vagy a börtönbe. Lehet fogadni. Ami még sokáig tovább él: egy vakmerő szélhámos képe. Egészen egyszerűen egy nem legitim címbitorlóé. Ám ismerje el, aki akarja – én nem ismerem el. Nekem nem volt soha az elnököm.”