„A kollaboránsok később azzal védekeztek, hogy a funkció így kívánta, illetve nem maradhattak volna vezető beosztásban, ha nem nyomják fel a kollégát, a barátot, a szomszédot vagy gyermekeik osztálytársainak szüleit. Nem maradhattak volna főorvosok, egyetemi tanárok, fiaik nem nézhettek volna magas lóról a csóró osztálytársra, akinek az apja csak cipőgyári melós volt, és ilyen áron nem is akart több lenni.

Csakhogy a »rendszerváltás« után a besúgó főorvosból egészségügyi miniszter lett, az egyetemi tanárból dékán, a gyárigazgatóból képviselő, a párttitkárból RMDSZ-elnök és lassan ismét helyükre kerültek a dolgok.

És újfent azok győzködnek, hogy milyen jó nekem, nekünk, erdélyi és partiumi magyaroknak. Merthogy a párt nélkül nem tanulhatna a fiam magyarul. Nem lenne iskola, kórház meg templom. Jó nekem, mert tele a város szupermarketekkel. Hogy nincs rá pénzem? Hát azért nincs, mert élhetetlen, izgága és konok vagyok.

Az is a mi hasznunkat szolgálja, hogy politikusaink gazdagok. Mert hogy nézne az ki, ha egy erdélyi magyar politikus csak amolyan csóró senki lenne. Jó nekem, mert a párt infrastruktúrát hoz a falvakba, amelyre egyébként az unió adja a pénzt. Aki azt terjeszti, hogy a 21. században ez akár alanyi jogon is járna, aláaknázza az egypártrendszert.

Egyszóval jól élek, mióta a párt a gondomat viseli. Mint régen.”