„Szülőként ennél sokkal prózaibb gondjaim vannak. Merthogy elemis kislányom alig kap valamilyen tankönyvet szeptember 15-én. Nem kaphat, mert kiderült, hogy még az érvényes szerződést sem írták alá az új könyvekre. Erre jön a minisztériumi blabla, hogy megint későn hirdették meg a licitet.
Eljátszogatok a gondolattal: milyen jó lett volna, ha a bukaresti tanügyminisztériumban az illetékes osztály már januárban dolgozik, így februárra összejön a licit. A nyertes munkát márciusban megfellebbezik az ellenérdekelt cégek, áprilisra elbírálják, májusban pedig végre megszületik a végleges döntés és szerződés, és június-júliusban a kiadó nyugodt tempóban kinyomtatja és eljuttatja az iskoláknak a kért tankönyveket. Ugye, milyen pofonegyszerű? De nem ez történik. Ahelyett, hogy az újabb botrány miatt lemondana tisztségéről, a magyar államtitkár azt magyarázza, hogy semmi vész, decemberre meglesznek az új tankönyvek!
Hogy addig mi lesz? Veszek a gyereknek egy táblagépet, és a tananyagot letöltjük a világhálóról. Csak hangosan ne mondjam, mert a minisztériumban még valaki komolyan veszi.”