„Márpedig én úgy vagyok vele, hogy amiben hinnem kell, azt először el kell tudnom legalább képzelni. Ezért sok mindenben nem hiszek. Belenézek a különféle leírásokba, összehasonlításokba, s máris jön a kétely, jönnek a kritikus ellenérvek, amelyeket az ördög művének tekintenék, ha nem lennének kétségeim az ördög létezését illetően is. (Bár a műve tekintélyes.)
Tudom, dilettáns dilemma ez, kissé álnaiv is eretnekségében a lendületes áhítat közepette, ám ugyanakkor felszabadultságot is érzek, miután így, egy szuszra bevallottam. Mintha egy jóságos pszichiáternél jártam volna, aki arra kért, beszéljem ki nyugodtan, ő majd az összefüggéseket kielemzi és lehetőleg tanácsokkal is ellát. (Meggyőződésem, hogy politikusoknak és véleményformálóknak egyre inkább szükségük van elmeorvosra.)
Aki pedig erre azt mondja, hogy a pszichiáter nem foglalkozik, ne foglalkozzék ilyesmivel, felhívom a figyelmét egy jeles dolgozatra. A határon túli magyarok sorsát értően figyelő budapesti MÚOSZ-os kolléga küldte el meleg ajánlással Hunčík Péter Dél-Szlovákiában, Dunaszerdahelyen élő író és pszichiáter eszmefuttatását arról, hogy »az autonómia jelenti-e a megoldást a (szlovákiai) magyarság problémáira?« (Már a kérdés provokatív – előfordulhat, hogy nem?)
Hunčík Péter abból indul ki, hogy „az autonómia alkalmazása egy adott országban csak a többségi nemzettel együttműködve lehetséges”. Folytatja: »És itt van a kutya elásva. Mert jól tudjuk, hogy a szlovákok nagy része úgy van az autonómiával, mint ördög a szenteltvízzel.« (Hát még a románok nagy része! – kapjuk fel a fejünket.)
Az autonómiáról – amely „az etnikai kisebbségek megmaradásának egyik nagyon fontos eszköze” – csakis kormányzati helyzetből és csakis profi módon elkészített tervekkel szabad tárgyalni. Ha pusztán beszélünk róla, és minél többet beszélünk róla üresben, a »tragikus magasugró« helyzetébe kerülünk. A metaforát szerzőnk Paul Watzlawick osztrák-amerikai pszichológus A helyzet reménytelen, de nem súlyos című könyvéből veszi: »Amikor ellenzékbe kerültünk, azonnal jött az autonómia. Persze a politikusaink azt is jól tudják, hogy nemcsak a szlovákok, hanem a magyarok érzéseit is jól fel lehet kavarni az autonómia említésével. Ezért használják oly gyakran a ’tragikus magasugró’ taktikáját. A dolog lényege, hogy van egy magasugró, akinek 180 centiméter az egyéni rekordja. Miután megugrotta ezt a magasságot, azonnal 247 centire teteti a lécet. Ezt a magasságot természetesen nem tudja megugorni, azt viszont jól tudja, hogy a közönség egy részét lázba lehet hozni három sikertelen ugrással is. (…) A józan ész azt diktálná, hogy a 180 centi után 181 centi jön, ám a tragikus magasugró nem a centikkel akar küszködni. Ő a dicsőséges bukásra vágyik, mégpedig a teljesíthetetlen magasságon. Csakhogy a 247 centis magasságon tett kísérlet kizárólag saját tehetetlenségének a bizonyítéka. Nem a kegyetlen világ tette túl magasra a lécet. A magasugró bukott meg, mégpedig önismeretből.« (Az önismeret hiánya sok kudarcot okoz a mindennapokban.)
Hunčík Péter következtetése: »Véleményem szerint az autonómia nem panácea, vagyis nem old meg minden problémát. Sokszor csak arra jó, hogy konzerválja a rossz állapotot. Mert az igazi probléma az, hogy miként viszonyul az egyén saját nemzetéhez és megmaradásához.«”