“Mindenkinek megvan a keresztje, mondogatják maguknak és egymásnak vigasztalásul azok, akiket naponta bántanak szóval, hallgatással vagy cselekedettel, akikhez nem szólnak szépen vagy sehogy, akiket cselédnek használnak, akiket használnak, akiket félrelöknek, akiket nem hallgatnak meg, akik elől elhallgatnak, akiket átvernek, akiket megvernek, akiken átlépnek, akiket kigúnyolnak, akikre rossz szemmel néznek, akikre rá sem néznek.
Így kell csinálni, mondják felülnézetből azok, akik mindig mindent tudnak és mindig mindent jól tudnak. Mondják azoknak, akik sírnak, szűkölnek és nyüszítenek, akik gyötrődnek, akik nem tudják, akik nem tudták, akik másként tudták, akik nem hitték, akik másként hitték, akiknek nem volt más választásuk, akik soha nem gondolták volna, sőt azoknak is, akik nem is akarták annyira, vagy akarták, de nem így, akik nem tudják, nem értik. És igen, főleg azoknak, akik kérdeznek és rákérdeznek, hogy miért.
Gyerekként vélhetőleg sokan látják felnőtt önmagukat, amint borzasztó súlyokat cipelnek az élet viharaiban, amelyeket állniuk kell minden körülmények között. És eközben még befigyel a nehézségek mellett növekvő pálma is, meg a magányos fenyő a zord Hargitán. Szinte a csodával határos, hogy lelki egészségben felnövünk. (Úgy növünk-e fel, vajon?)
Milyen nehéz úgy végigmenni szűkre szabott utakon, hogy betonba öntött kerítés szabályozza a kilátást és a lehajtást egyaránt. Milyen jó lenne nagyvonalúbban, lezserebbül, nyitottabban önmagunk és mások felé. Kevesebb görccsel, köldöknézéssel, meg- és leszólással. Vidáman, könnyedén, többször megengedően, olykor önfeledten, miközben a pálma súlyos növése, a fenyő rettentő, magányos kapaszkodása lassan nem lenne más, mint egy-egy illusztrált oldal a növénytankönyvben.”