Gándhí filozófiájáról írtad a doktori disszertációdat, ami kötetben meg is jelent, a Kolozsvári Magyar Napokon volt a bemutatója. Hogyan kezdtél te, Kolozsváron élő, erdélyi ember egy indiai gondolkodóval foglalkozni?

A történet gyökerei a távoli múltban keresendőek. 1996-ban, egy indiai tanulmányút alkalmával volt egy olyan mozzanat, ami megragadott, és ami úgy érzem, hogy meghatározta az utána következő életszakaszt, életpályát. Krézsek Csaba barátommal kint voltunk Indiában, egy két hónapos tanulmányúton.

Delhi volt a főhadiszállás, és onnan csillagtúraszerűen jártuk be Közép- és Észak-Indiát. Egy delhi tartózkodásunk alatt természetesen elmentünk a Gándhí-emlékműhöz (Raj Ghat) is, ahol tiszteletünket róttuk le a nagy mester előtt. Ott nagyon rövid idő alatt egy nagyon intenzív és ütős kis történet játszódott le. Miután kijöttünk az emlékműtől, egy kis könyvesboltban megtaláltam Gándhí önéletírásának egy nagyon olcsó, mondhatni vécépapír-minőségű kiadását. Örülvén az új szerzeménynek, le is ültem rögtön, a rekkenő hőségben, 45 fokban egy fa árnyékába és lapozni kezdtem a kötetet.

Ahogy ott olvasgattam, egyszer csak éreztem, hogy

valaki, valami szúrja a tarkómat,

hogy valaki szeretne kommunikálni velem. Felfedeztem, hogy tőlem olyan ötven méternyire egy szent életű remete mintha rám nézne, mintha meditálna, nem tudtam hirtelen eldönteni. Éreztem egyfajta hívó szót, mintha vonzana magához. Elindultam feléje, de nem akartam megzavarni a meditációját és tőle tisztes távolságban megálltam. Egyszer csak hozzám szólt, elkezdett beszélgetni velem, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, rövid tőmondatokban váltottunk néhány szót.

Utána elmondta, hogy ő tulajdonképpen Dél-Indiában él, és egy éjszaka álmában megjelent neki Gándhí, és arra kérte, hogy utazzon fel Észak-Indiába, Delhibe, a Gándhí-síremlékhez, mert hogy ott egy terrorcselekményre, robbantásra, valamilyen erőszakos cselekedetre készülnek, ő pedig ezt próbálja imával és meditációval megakadályozni. És mondta nekem, hogy ő ezért van most itt.

Persze a nyugati kultúrán felnőtt ember kicsit kétkedve fogadja ezeket a gondolatokat, de akkor valahogy hitelesnek tűnt,

tudat alatt éreztem, hogy ez egy hiteles ember,

tehát amit mond, az igaz is. Ez a történet aztán foglalkoztatott, hogy vajon mi lesz, hogy valóra válik-e vagy sem.

Körülbelül két hétre rá, miután egy hosszabb út után visszatértünk Delhibe, és az ottani magyar kulturális központ egyik irodájában üldögélve kezembe került egy indiai napilap, azzal a főcímmel, hogy Véres merénylet a Gándhí-sírkertben. Na, ettől teljesen ledöbbentem.

Hogyan magyarázod ezt a fura történetet? Hogyan csapódott le benned?

Én ezt az egészet úgy értelmezem, hogy nem a véletlen volt, hanem egy üzenet, aminek valamiért el kellett jutnia hozzám. Hogy miért, arra nem tudnék válaszolni, talán azért, hogy szedjem a sátorfámat és menjek el a helyszínről. Vagy talán mert valaki, valahol, valamiért kezdeni akart valamit velem, és ez a könyv lett az eredménye, ezt a mai napig nem tudom.

Sokszor eszembe jut ez a történet,

és úgy érzem, hogy az általános nagy India-szeretetem mellett ráhangolt a Gándhí olvasására, szövegeinek értelmezésére, a gándhiánus életmű megismerésére. Onnan kezdve, mindamellett, hogy hinduizmussal, buddhizmussal, és általában az indiai kultúrkörrel elég sokat foglalkoztam, írogattam is, meg konferenciákra jártam, valahol ez a Gándhí-történet mindig ott volt, hogy ezzel is kellene valamit kezdeni.

Az 1996-os indiai utad előtt mennyit tudtál Gándhíról?

Nagyjából annyit, amennyit egy átlagember tud. Talán egy picivel többet, mivel Indiáról, a hinduizmusról olvasgatva mindegyre a nevére bukkantam ilyen-olyan kontextusokban. De Gándhít az embert, Gándhít a gondolkodót, az életművet mélyebben nem ismertem.

Mi volt az 1996-os tanulmányutatok célja? Mit akartatok tanulmányozni?

Ez a történet a középiskolában, végzős korunkban kezdődött, amikor egy unalmas fizikaórán Krézsek Csaba barátommal a pad alatt olvastunk. Ő Germanus Hajnóczi Rózsa Bengáli tüzét, én pedig Baktay Ervinnek a kétkötetes Indiáját olvastam, később aztán ki is cseréltük a könyveket.

Akkor született köztünk egy baráti egyezség, hogy ha már ennyire érdekel bennünket India, a sikeres egyetemi felvételit követően mindent megteszünk annak érdekében, hogy

kijussunk Indiába.

Ezen természetesen mindenki röhögött, akinek elmondtuk, a barátaink is sok esetben kétkedve, gúnyolódva reagáltak. De Csabival nem adtuk fel, és harmadéves egyetemistaként – én filozófián, ő meg geológián – összeszedtük az anyagi hátteret, és úgy éreztük, hogy tudás is van annyi a tarsolyunkban, hogy érdemes elmenni Indiába.

A keleti kultúrák mellett Csabi behatóan foglalkozott a Himalája geológiájával, én meg ráálltam a keleti vallásokra, a buddhizmusra, hinduizmusra és dzsainizmusra. Számomra ennek a tanulmányútnak az volt a lényege, hogy a kasztrendszer maradványainak működését a helyszínen megfigyeljem.

Később ebből a témából született az államvizsga-dolgozatom. Hasznos volt abból a szempontból is, hogy a helyszínen rengeteg könyvet tudtunk potom áron beszerezni, ebben óriási segítségünkre volt a Delhi Magyar Kulturális Központ.

Hogyan jutottál el a Gándhí életművével való első találkozástól a könyvírásig?

Gándhínak az önéletírása volt az első, amit végigrágtam, előbb angolul, később magyarul, majd más  műveket és fordításokat is, de mélyen nem ástam bele magam Gándhíba, holott a téma végig ott motoszkált a fejemben.

A szikra igazán akkor pattant ki, amikor Egyed Péter professzor biztatására beiratkoztam a doktori iskolába, és kutatási témát kellett választani. Akkor született meg az ötlet, hogy

a Gándhí-életműhöz kössem a kutatást.

Ez tizenegy évvel az első indiai utunk után volt, és ekkorra a Gándhíról magyarul megjelent könyvek kilencven százalékát megszereztem, románul sajnos semmi nem jelent meg róla.

Mennyire volt nehéz megérteni egy, a világ másik felén, egy másik kultúrkörben élő, alkotó, dolgozó ember világképét, indítékait, szempontjait?

Természetesen voltak nehézségek, nem is annyira a megértésben, hanem a fogalmak nyelvi áthelyezésében. Például ma is vannak viták arról, hogy a szvarádzs, Gándhí egyik központi fogalma függetlenséget vagy autonómiát jelent-e. Gándhínak a gondolkodása szerintem számos más keleti gondolkodóhoz képest azért érthetőbb egy európai ember számára, mivel az általa végzett munka egyrészt folyamatosan kapcsolatban volt az európai kultúrkörrel, mindig megpróbált olyan tiszta,

a nyugati világ számára is érthető

üzeneteket megfogalmazni, amelyeket a brit gyarmati hatalom is értelmezni tud.

Másrészt a gondolkodása eléggé eklektikus, hiszen annak ellenére, hogy a hindu hagyományokon alapul, sokszor példálózik a Bibliából vett idézetekkel, gyakran elmondja például, hogy a Hegyi beszéd mennyire megfogta, mennyire elgondolkodtatta, hogy ebben a beszédben össze van foglalva a kereszténység lényege. Azáltal, hogy ő a Bibliából, a Koránból, más kultúrkörökből is emel át példákat, és ezeken keresztül magyaráz meg egy-egy indiai élethelyzetet, gondolatmenetet, közelebb hozza, érthetőbbé teszi az indiai világot egy nyugati ember számára. Ennek ellenére igen, voltak olyan pillanatok az anyag összegyűjtése során, amikor magyarországi szakemberekhez kellett fordulnom egy-egy adott kérdés tisztázása érdekében.

Hogyan sikerült Gándhínak az indiai függetlenség szószólójának lenni és a függetlenedési törekvések élére állni? Hogyan tudott hatni az emberekre?

Több olyan momentum van Gándhí életében, ami őt erre predesztinálta.

Egyrészt az, hogy egy alsóbb kasztból, a kereskedőkasztból jövő ember, aki nagyon fiatalon, 17-18 évesen nemet tud mondani egy kasztbeli döntésnek, és felvállalva annak az ódiumát, hogy a kasztból kiközösítik, elmegy Angliába tanulni. Ez nagyon fontos mozzanat volt az életében, nem is azért, mert ott a jogi tanulmányait be tudja fejezni, hanem inkább mivel a nyugati civilizációt a helyszínen megtapasztalva meg tudja érteni, hogy

mit jelent a Nyugat,

mit jelent a kereszténység. A nyugati civilizációhoz, kultúrához és világszemlélethez való viszonyulását és kritikáját aztán a Hind Szvarádzs, avagy az indiai önkormányzat című munkájában foglalja össze.

A másik ilyen fontos momentum a Dél-Afrikában eltöltött periódus (ahová ő egy kétéves ügyvédi szerződést teljesíteni utazik, aztán ebből szinte húsz év lesz), mivel felismeri, hogy ott rá szükség van, és az akkor Dél-Afrikában nagy számban élő indiaiak emberi jogainak a harcosa lesz. Számos olyan technikát és elvet fejleszt ki ott, amit aztán az indiai függetlenségi mozgalomban sikeresen alkalmaz.

A harmadik momentum az, hogy Gándhí, visszatérve Indiába és megismerve az Indiai Nemzeti Kongresszus Párt tagjait és munkáját,

nagyon gyorsan rádöbben,

hogy a kongresszus, mint a függetlenség szószólója, és a nagy tömegek között olyan széles szakadék van, ami áthidalhatatlan azzal a fajta politizálással és politikai logikával, amit a párt alkalmaz. Felismeri, hogy hely- és helyzetismeret nélkül nincs jövője a függetlenségi törekvéseknek. Ezért két évet szán az életéből arra, hogy beutazza Indiát, a legkisebb falvakba is elmegy, ahol nem ő tart beszédeket, hanem meghallgatja az embereket. Ezek után alakítja ki azt a politikai nyelvezetet, amivel óriási tömegeket tud megszólítani, mivel ennek a nyelvezetnek a sajátossága az, hogy a hinduizmusban használt, széles rétegek számára ismert fogalmakkal operál úgy, hogy a jelentéstartalmukat folyamatosan bővíti, tágítja. Tehát megérti az egyszerű ember is, ugyanakkor megérti a felsőbb kasztban élő és a nyugati, angol ember is.

És végül van még valami, ami hozzásegítette Gándhít, hogy vezető legyen. Ő a kezdetek óta mind a saját népe, mind az angolok előtt

nyitott könyv akart lenni,

nem voltak titkai, ő mindent elmondott, amit gondolt, és ennek megfelelően cselekedett is. Olyan fajta következetesség, ha úgy tetszik szimbiózis van a gondolatai, kimondott szavai és cselekedetei között, ami az ő korában a politikai szerepvállalók között egyedülálló volt.

A nyugati bölcselet általában csak arra koncentrál, hogy hogyan gondolkodjunk a világról, de Gándhí és általában a keleti gondolkodók arra is igyekeznek választ adni, hogy miként teremtsük meg a helyes gondolkodás feltételeit is, például életmódunkkal, táplálkozásunkkal stb.

Így van, és sokan nekem szegezték a kérdést, hogy miért kezelem Gándhít filozófusként. Nos, a nyugat-európai kánon szerint

ő valóban nem filozófus,

hiszen egyetlen szisztematikus filozófiai művet nem hagyott maga után. Ő maga is tiltakozott az ellen, hogy filozófusnak nevezzék: ő csak egy egyszerű ember, mondta, akinek vannak gondolatai. Én erre azt szoktam mondani, hogy ránk, Gándhít kutató emberekre vár, hogy az óriási, több tízezer oldalra kiterjedő lenyűgöző életművet rakjuk össze egy szisztematikus filozófiai művé. Őt nem annyira a gondolatok elmélyítése, hanem a gondolat és a cselekedet közti kapcsolat érdekelte, de ha olvassuk a műveit, folyton azt tapasztaljuk, hogy igencsak mély gondolkodású ember volt.

Melyek azok az elemei Gándhí életművének, amelyek ma, a nyugati ember számára átvehetők, továbbvihetők és hasznosíthatók?

A történelem során gyakran visszanyúltak a gándhiánus elvekhez, gondolatokhoz, hadd említsem csak a Martin Luther King nevét, aki Gándhít olvasva az erőszakmentesség, a szeretet, az emberek közötti tisztes viselkedés elvét beépítette az amerikai feketék jogaiért harcoló mozgalomba. De említhetném Nelson Mandela életművét is, mivel abban is tetten érhető a gándhiánus gondolkodás. Vagy a lengyelországi Szolidaritás mozgalomban is felismerhetők ezek az elemek. Vagy van egy jelenlegi ökológiai gondolkodási irányzat, amely szerint az emberiségnek az önfenntartás felé kellene visszafordulnia, mivel a Földet kinőttük, az energiaforrások végesek, és ebben is megjelenik Gándhí neve és az általa hirdetett elvek.

Merre tovább, emberiség?

Napjainkra alkalmazva ez az alapvető kérdés, amelyre kétféle válasz lehetséges. Egyrészt a gándhiánus út, amelynek számos és jelentős eleme most is kamatoztatható lenne, ha lenne erre kellő akarat. A másik út az, amelyen jelenleg az emberiség halad, és amely számomra elég sötét jövő felé vezet.

Az olyan figurák, mint például Gándhí, a dalai láma vagy Teréz anya rámutatnak az emberek gyarlóságára, de a követendő utat is megjelölik. Csak hát mi emberek, a mi gyarlóságunkban nem követjük ezt az utat. De vannak az emberiség történetében nagy változással, globális katarzissal járó mozzanatok, és az az érzésem, hogy a legközelebbi ilyen pillanathoz közeledve bizony előkerülnek Gándhí tanításai is.

Az erdélyi magyar önrendelkezési törekvések meríthetnek-e valamit Gándhí életművéből? Például arra gondolok, hogy mi polgári engedetlenségnek nevezzük azt, ami Gándhínál a passzív és erőszakmentes ellenállás elve.

Igen, lehet találni kapcsolódási pontokat, de ezzel a kérdéssel én tudatosan nem foglalkoztam, sem ebben a könyvben, sem más írásaimban. Egyrészt azért, mivel sem a könyvemet, sem a személyemet nem akartam kitenni semmiféle fölösleges támadásnak, másrészt pedig úgy érzem, hogy ez a része a témának megérne egy külön misét, és megérné beleásni magad ebbe a témába, megtalálni azokat a kapcsolódási lehetőségeket, átvehető gondolatokat, elveket, akár cselekedeteket is, amelyek Gándhí nagyon sikeresen alkalmazott.

Egyetlen nagy kérdés van, hogy jelenleg találunk-e – és nem csak az erdélyi magyarság körében, hanem Európa szintjén – egy olyan erkölcsi és szellemi értelemben kikezdhetetlen vezéregyéniséget, aki a gándhiánus elveket felvállalja, ezeket hosszú időn át hajlandó terjeszteni és ugyanakkor ezek szerint is él. Amennyiben igen, amennyiben ezt az embert elő lehet varázsolni, akkor akár még sikerrel is járhat.

Nagyon fontos, hogy egy ilyen figurának minden szempontból

támadhatatlannak kell lennie,

mint amilyen Gándhí is volt. Ez volt az ő erőssége: a támadhatatlanság és a teljes nyitottság. Ezért pedig legfőbb ellenségei is elismeréssel nyilatkoztak róla és tisztelték. Nagyon nehéz manapság, itt, Európában ilyen embert találni.

(interjúfotó: Kiss Gábor)