A történet arról szól(na), hogy a csángók elfeledett székelyes hagyományait mentsük meg az enyészettől. Magyar gyökereiket, hovatartozás-tudatukat, ne hagyjuk, hogy az egyre erősödő román nacionalista hatások teljesen befolyásolják, ezáltal még inkább talajvesztetté váljanak.
Eddig a szándék.
Ettől még egyetlen román iskolában tanuló gyermek sem fogja csillogó szemmel hallgatni a Bóbitát Weöres Sándortól, Kányádi feketerigója hidegen hagyja őket, Ady maximum egy manelistát jelent számukra.
Könnyebb, kényelmesebb elfogadni, ha a román tanár kijelenti a vaskos igazságot és egyenesen megtiltja nekik, hogy magyarórára járjanak, hiszen a „többnyelvűség problémát okoz a kognitív fejlődésükben, jelentősen gátolja a tanulási képességeiket”.
Ez van most, 2014. augusztusában, valahol Moldvában, messze az országúttól, messze a világtól. És ez lesz majd akkor is, ha már nem én tanítok ott.
Meg akartam ismerni magamat.
Kivonulni a civilizációból, egyedül lenni egy évig. Fát vágni és tanítani.
Ha kellően elszánt és kalandvágyó az ember, gondolkodik egy rövidet, majd azt mondja magának: szeretem a gyerekeket, mindig is tanítani akartam. Szeretem feszegetni a saját határaimat, és soha nem választom a kényelmesebb utat.
Őszintén gondoltam, hogy fontos feladat a tanítás, szórványban meg különösen. Ugyanezt határozottan és lelkesen előadtam az állásinterjún.
A bizottság arra kíváncsi csupán, tudok-e magyarul írni és beszélni, tudok-e fát vágni és katolikus vagyok-e? Annyit még hozzáfűznek:
– Járjon el gyakran misére, hétköznap is… azt nagyon értékelik a helyiek.
Ha a vallásosság és a helyesírás kritériuma teljesítve, akkor lehet pakolni.
– Holnapután kezdés. Ja és készüljön fel, hogy a házban nincs padló, csak vályog, és sok ilyenkor ősszel az egér. Úgy sok, hogy ha nem vigyáz, lábon elviszik. És ez nem poén volt.
– A helyiek meg nem fogják tárt karokkal várni. Sőt az is megtörténhet, hogy elkergetik. De ne vegye tőlük rossz néven. Ők így szeretnek.
