„Talán emlékeznek még az izzadságos igyekezetre, amellyel az RMDSZ sajtója és megmondóemberei az alakulat újabb kormánykoalíciós részvételét próbálták sikerként el- és beadni az erdélyi magyaroknak. Tizenhárom államtitkári és azzal egyenrangú intézményvezetői poszt, illetve három prefektusi tisztség – köztük a Maros megyei – volt az alku eredménye, a kormányralépés ára. Magyarán: ennyiért adták el ismét magukat – nyilvánosan. Hogy a színfalak mögött még miről is folyt az alkudozás, azt talán soha nem tudjuk meg. (…)

Addig-addig halogatták az RMDSZ-es jelölt kinevezését a »partnerek«, amíg végül kiderült: valóban azt akarja a PSD, hogy cseréljék el a Maros megyei prefektusi széket egy másikkal. Feltételezhetően valamely Kárpátokon túli színromán megyére gondoltak. Legutóbb már maga Borbély is elismerte, hogy a »szövetség« folytatott tárgyalásokat e kérdésről a PSD-vel. »Az álláspontok egyelőre nem közeledtek« – jelentette ki az RMDSZ második embere, bár elismerte, hogy a pészédések egyre inkább ragaszkodnak a saját elképzelésükhöz.

Mit jelenthet ez? Az RMDSZ szempontjából nem sok jót, mert világos, hogy Pontáék simán érvényesítik majd akaratukat. Az RMDSZ meg újra – sokadszorra is – lenyeli a békát. Már ha ragaszkodik a kormányzáshoz. Márpedig – elnökének, Kelemen Hunornak az akaratát is semmibe véve – ragaszkodik. »Miazhogy?! Nagyonis!« (…)

Most már csak az a kérdés, hogyan és mit tud nyerni a magyarság az újabb megalázó helyzetből? Mert aziránt semmi kétségem, hogy az RMDSZ korifeusai, akik ebbe a szituációba »belekormányozták« magukat, mint korábban annyiszor, ezúttal is megtalálják a maguk számításait.”