„Az 1989 decemberi forradalom és rendszerváltás után gyakorlatilag az egykori MNSZ-modell alapján – amely maga is a Kós Károly-i modellre épült – létrejött az RMDSZ. Vezetői sohasem vették jónéven, ha a Magyar Népi Szövetséghez hasonlítgatták az érdekvédelmi szervezetüket. Pedig az MNSZ az erdélyi magyar kisebbségtörténet talán legsikeresebb formációja volt, s bizony Balogh Edgáréknak, az MNSZ reálpolitikájának köszönhetjük, hogy akkoriban sikerült többek között olyan iskolahálózatot kiépíteni, amelynek romjain még a hetvenes, nyolcvanas években mi is felnőhettünk és magyarul tanulhattunk legalább középiskolás szinten.
Azt sem szerette az erdélyi magyarság, s immár nem az RMDSZ-re gondolok, ha arra emlékeztették, főleg román berkekből, hogy a negyvenes években »egyemberként« sorakozott fel a baloldali ideológia mögött, hogy a Román Kommunista Párt hű támasza volt, hogy a Pártot kezdetben csak kisebbségiek vezették. Nem tetszett, de igaz volt. Az RKP kezdeti vezetői, sőt tagjai is: túlnyomó többségben magyarok, zsidók, bolgárok voltak. (…)
Amikor a tusnádfürdői felvételeket néztem, s a beszámolókat olvastam, valamiért ezek jutottak eszembe. Az már nem újdonság, hogy rendes erdélyi magyar csak jobboldali lehet, mindenki más nemzet- és/vagy hazaáruló. Azt azért mégsem feltételeztem, hogy ilyen történelmi tapasztalatok után egy, a kisebbségi jogokért, decentralizációért, jogállamiságért és hasonló úri, demokratikus, liberális huncutságokért küzdő és kiáltó közösség, amely civil szervezetei révén külföldi támogatás segítségével lép fel, ha kell, a centralizáló, erős nemzetállamot építő román hatalom ellen, lelkesen tapsol egy olyan víziónak, amely magát a demokráciát kérdőjelezi meg, s ellentmond mindennek, amiért harcol. Nem beszélve arról, hogy mindezt egy olyan rendezvényen, amelyet bizony épp a külföld pénzelt, s amely e vízió szerint állam- és népellenes. (De ugyanilyen rendezvény volt ezek szerint a székely menetelés, a restitúció védelmében történt nagy tüntetés, és sorolhatnánk… de minek?)
Az első sorokban ott ültek az RMDSZ »sztrájktörői«. Tapsoltak. Nem zavarta őket, hogy a Vezér nagyratörő jövő-víziója az általuk képviselt közösség számára katasztrofális következményekkel járna. Nem zavarta őket a beszéd mélyen antidemokratikus volta sem.
De ezután vajon melyik program megvalósítását tartják kötelezőnek – az RMDSZ-ét vagy az Orbánét? Vagy netalán Fidesz-farkincává léptetnék elő az RMDSZ székelyföldi szárnyát?
Negyven év múltán mivel magyarázzuk, magyarázzák majd ki? Afelől senkinek ne legyen kétsége, hogy lesz szükség magyarázkodásra – a történelem kísértetiesen ismétli önmagát.”