„Nem ritka jelenség már a nagyvárosokban, hogy a magyar nagyszülő és a szép magyar nevű unoka jelbeszéddel kommunikál. Előbbi nem tanulta meg a románt, utóbbi a magyart… Ennek ellenére a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek közül Erdélyben a legerősebb az identitástudat, itt tapasztalható a legkisebb lemorzsolódás, a legvisszafogottabb mértékű asszimiláció. Hogy ez így van, hogy máshol koránt sem ilyen megnyugtató (vagy csak elandalító?) a helyzet, nemrég a Vajdaságban megtapasztalhattam. Bárkivel találkoztam, újságíróval, művésszel, politikussal vagy falusi gazdával, arra panaszkodtak, hogy szinte a délszláv háború idején tapasztalt méretűvé nőtt a kivándorlás. Mennek a fiatalok külföldre, kiürülnek a falvak, a Bánságban néhol két-háromezer euróért nemcsak kertes családi házat, hanem egész utcát lehet vásárolni. Kiürülnek az iskolapadok is. Hiába az autonómia, hiábavaló a kultúrára fordítható jelentős tartományi és központi támogatás, ha eltűnnek a fogyasztók. Hódi Sándor vajdasági pszichológus, társadalomkutató szerint tévedés, hogy a kivándorlásnak kizárólag gazdasági okai vannak. A külföldi munkavállalás elsősorban életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik az otthoni pozitív jövőkép hiánya. (…)