„A probléma veleje az, hogy 2004 óta – az egy árva oktatási törvény azóta se betartott előírásain kívül – a kisebbségi jogok biztosítása terén nem történt egy kis előrelépés sem.
Jobb- vagy baloldali kormányok valahánya asztalfiók mélyén hagyta és hagyja porosodni a kisebbségek jogállását szabályozó törvényt. A nyelvi jogok terén pedig bizonyos szempontból rosszabbul állunk, mint a kommunista diktatúrában. Például a bírósági anyanyelvhasználat korlátozott. (Gyorsan jegyezzem meg: nem sírom vissza, még csak meg sem könnyezem a ‘89 előtti időket, azok szellemét is félve idézem meg, mert érzem, hogy gyakran kísért mindennapjainkban ma is.)
Míg a kettős hivatalos nyelvhasználat továbbra sem törvényesített a legalább ötödében magyarok lakta településeken, a politikusok kettős nyelvhasználata nem csupán megengedett, hanem szinte kötelező. Pillanatig sem voltak illúzióim, hogy a Ponta-kormány gyorsan feloldja azokat a konfliktusokat, amelyek európai mintákat átvéve villámgyorsan feloldhatóak, de azt azért nem gondoltam, hogy jottányit sem enged a kormány a törvényekből eredő diszkrimináció szorításából. Vagy – ha valakinek így tetszik –, hogy semmit sem sikerül fél év alatt kicsikarni. (Hajaj, azok a magyar sajtó által javasolt leszögezett határidők!)
Most az a paradox helyzet állt elő, hogy kormányon maradni nincs értelme, ám a kormányból kilépni sincs értelme. Azaz az eredmény (helyesebben az eredménytelenség) mindkét esetben kiszámítható. Az RMDSZ-re a szociáldemokratáknak egyre kisebb szükségük van. A Dan Diaconescu féle populistákkal és a Tăriceanu konzervatív liberálisaival elkormányozhatnak az elnökválasztásokig, azután meg meglátják. Addig azonban nem fognak egyetlen gesztust sem tenni a magyarok felé. Annál több jelzést küldenek majd a nacionalista román választópolgárok i.”