„Az anyanyelvi oktatás terén még a nagy lehetőségeket ígérő tanügyi törvény elfogadásával sem értünk el sokat, ma már határozottan kijelenthetjük, hogy ha eddig nem bukott meg teljesen az oktatási rendszer, akkor azt megbuktatja a kilencvenhét pontos törvénymódosítás. Az egészségügyi ellátás javulásában sem reménykedhetünk. Naponta hallunk műhibákról, orvosi mulasztásokról, a beteg még akkor sem részesül megfelelő ellátásban, ha azt nagyon megfizeti. Hasonló a helyzet szociális téren is. Egyre több a munkanélküli, azok, akik dolgoznak, többnyire minimálbéren élnek, miközben hatalmas összegeket költenek a romák felzárkóztatására, úgy hogy annak semmi látható eredménye nincs — esetleg annyi, hogy ez az az etnikum, amelyik láthatóan szaporodik —, a szociális támogatásra valóban rászorulók pedig a létminimum alatt élnek. Lassan odajutunk, nyugdíjat sem tud majd biztosítani az állam azoknak, akik harminc–negyven éven át gyarapították a nyugdíjbiztosító kasszáját. Ami pedig a kisebbségi kultúra fejlesztését illeti — ez az, amire sohasem jut pénz. Ha mégis, akkor olyan személyek, civil szervezetek kapják azt meg, akik messze állnak a kultúraápolástól. 1990-ben kinevettük Silviu Brucant, amikor azt mondta, hogy Romániának huszonöt évre van szüksége ahhoz, hogy demokratikus jogállammá alakuljon át. A huszonöt év eltelt, most már látjuk, hogy nem mondott sokat. Eltűntek a gátlások, semmivé váltak a demokrácia alapeszméi, a politikusok a nyilvánosságot megkerülve alattomosan manipulálnak, sunyi módon időzítenek, kész tények elé állítják az embereket. Az RMDSZ, amióta kormányszerepet vállal vagy ellenzékből támogat kormányokat, folyton részese a csődöknek, bukásoknak. A folyamatos belépünk, kilépünk, kiraknak, újra belépünk-játék már rég nem érdekli a lakosságot, csak azok szurkolnak, akik érdekeltek bizonyos tisztségek betöltésében.”