Az a cél, hogy előbb-utóbb a Jazz in the Park belakja az egész várost – ezt Alin Vaida, a fesztivál igazgatója mondta a zárógálának számító Mélanie Pain-koncert nyitányában a Kolozsvári Állami Magyar Operában. Ennek az első lépése lehetne, morfondírozhatott az egyszeri néző, hogy nem húszperces késéssel kezdik a rendezvénysorozat fénypontjának számító eseményt.
 
Ám amikor felcsendültek a Bye Bye Manchester akkordjai, akkor már nem erre gondolt. A Nouvelle Vague egykori énekeseként befutott Mélanie Pain-nek ugyan nincs sok köze a dzsesszhez, a zenéje valahol a francia sanzonhagyomány és az indie rock határvidékén mozog, de ennél kellemesebb, jobb hangulatú záróeseményt aligha képzelhettek a szervezők.
 
Mert amikor Mélanie Pain bejön (ehhez is érteni kell: nem bevonul, nem berohan, hanem bejön) a barackvirágszín ruhájában, cinkos félmosollyal, onnantól semmi és senki más nincs azon a bántóan üres, díszletten színpadon – csak ez a kicsi francia nő, akinek van annyi jelenléte, hogy kitöltse az egész teret (és „vigye magával” az őt kísérő két – billentyűs/gitáros és dobos – fiatalembert). Mélanie láthatóan nem szívesen beszél angolul, Romániában mindenki ért egy kicsit franciául, ebből indul ki, de amikor kezd nyilvánvalóvá válni, hogy – frankofónia ide vagy – az ifjabb nemzedék már túlzottan globalizált ehhez, mégiscsak átvált időnként.
 
És jönnek (mindkét nyelven) azok a slágerek, amelyekért mindannyian odamentünk: a La Cigarette, a 7 ou 8 fois, az Ignore-moi, a How Bad Can I Be, a Black Widow, a Bruises, a Ça grandit, ráadásban az elmaradhatatlan Girls and Boys, illetve a még elmaradhatatlanabb Dance with Me, és ekkor már mindenki táncolna, ezzel a visszafogottan elbűvölő francia nővel. Kolozsvár szereti Mélanie Pain-t, ez egyértelmű.

Én pedig arra gondolok, hogy ezt a muzsikát nem itt, színházi térben, a teatralitás kellékei között, hanem – bármily közhelyes is ez – egy cigarettafüstös (és lehetőleg párizsi) kávéházban kéne hallgatni, éjfél után, egy pohár bor mellett. Mélanie akkor a legelragadóbb, amikor elhalkul mögötte a kétszemélyes zenekar, és egyedül marad a rivaldafényben, mert akkor olyan, mint az a másik kis francia nő, aki nem bánt meg semmit, és úgy is hajol meg, ahogyan csak francia énekesnők tudnak, mielőtt elrebegnék, hogy bye bye Kolozsvár.