„Miért jó Szent Lászlóról énekelni Nagyváradon?
Először is nagyon megható és lelki élmény itt lenni Szent László városában. Először fordul elő velem, hogy egy ilyen alkalomból énekelhetek itt, felemelő élmény nekem Váradon lenni. Amúgy rengeteg barát, ismerős van itt, de sajnos ez egy átmenőpont, mert az ember rohan tovább, ide megy, oda megy, pedig annyi mindenkit kéne hogy meglátogasson. Anyai felmenőim egy része egyébként kötődik Váradhoz. Református lelkész családról van szó, ezt én is nemrég tudtam meg.

Milyennek találta a fogadtatást a mai estén?
Először nem láttuk a félhomályban, hogy hányan vannak. Attól féltem, hogy az első rész után, ami azért valljuk be, hosszú volt – sok volt a beszéd, és olyankor a közönség megszökik, mert egy idő után fizikailag nem bírja az ülést –, de amikor kigyúlt a fény, és láttam, hogy fönn a kakasülőn is, és minden kicsi szegelletben ülnek, figyelnek, és árad felénk egy óriási mennyiségű szeretet-energia, hát azt szégyelltem volna, ha nem állunk helyt. Nagyon boldog vagyok, köszönjük a váradiaknak.

Gondolt-e valaha is arra, amikor a zenei pálya felé fordult, hogy ekkora sikereket fog aratni ezzel a zenei stílussal?
Én olyannyira nem gondoltam semmire, hogy még ma sem tudnék válaszolni, ha valaki megkérdezné, hogy »na, fiam, mi leszel, ha nagy leszel?« Én ezt nem választottam, nem építgettem tudatosan, hogy én, kérem előadóművész leszek. Ez talán már magzatkoromban eldőlt, mert édesanyám még zeneakadémista volt, népzene szakos hallgatója volt Kodály Zoltánnak, amikor én születtem, és én valószínűleg olyan mennyiségű zenei és szeretetélményt kaphattam, hogy az nem maradt nyomtalan. Azt mondják a családtagjaim, hogy én előbb énekeltem, mint beszéltem. Ez az én kommunikációs nyelvem, én ezen értek, ezen beszélek, ez annyira magától értetődő volt, mint a kismadárnak az, hogy repül. Ez nem egy foglalkozás számomra, ez az én életem, enélkül nem is én volnék.”