„Különösen a kilencvenes évek elején gyorstalpalással összedobott vállalkozások irányítói gondolták úgy, hogy eladhatóbbak lesznek a termékeik, ha az elnevezés egy régről ismert áru nevével téveszthető össze. Már letisztulni látszik a piac, épp az említett csípős büntetések miatt, a politikában viszont mintha most kezdődne csak igazán a betűzavarok fénykora. Alapjában véve nincs miért csodálkoznunk, hisz egy pártnak tulajdonképpen ideológiák mentén illene szerveződnie, eszmei irányultságból pedig nincs olyan sok.
Sőt. A baj nem is ott van, ahol például a konzervativizmus jól meghatározott értékrendet jelent, nem pedig a nyári-őszi zöldség- és gyümölcstartósítási akciókhoz hasonló, ide-oda csapódással és többrendbeli névváltoztatással elért önkonzerválást. De azon sincs miért értetlenkedni, hogy a szigorúan tekintélyelvű és a társadalmi ranglétrán lépcsőfokonként araszolgató ortodox vallású államokban nemhogy a lényegét, de még az elnevezését sem fogják fel a katolikus fogantatású kereszténydemokráciának. (…)
A váratlan pártszövetségek, egyesülések és szétválások viszont az egyszerű emberben elég nagy betűzavart okoznak. És még csak pityókosnak sem kell lenni, mint Caragiale híres polgárának, aki erre-arra kóvályog, és folyton azt kérdezi, ő kire és miért szavazzon?! Nem, manapság kérdezni sem érdemes, hogy a felcserélt sorrendű három betű, vagy a kettő plusz egy kicserélt logó mást jelent-e, mint előző nap, mert a bikkfanyelven elhadovált válasz úgysem fog semmit megvilágosítani.”