„A Magyar Hírlapban nemrég megjelent, majd néhány magyarországi médium által is átvett értékelés szerint ezekhez az alkotókhoz »nem jutott el az információ, amely szerint a fiatal Dózsát Erdélyország nyilvános rablójaként tartották számon (1507), aki nem riadt vissza az útonállástól, ártatlan emberek megölésétől, kifosztásától, és azt sem tudták, hogy szellemét a tűz nem égethette meg, mert még írni, olvasni sem tudott.« Ezért – állítja a cikk írója – jó lenne »szembenézni azzal az egyszerű igazsággal, hogy a kicsinyes sérelmeket dédelgető Dózsának nem volt elfogadható oka a belháború kirobbantására. Azt sem kellene tagadni, hogy a parasztvezér nagyban hozzájárult a Mohács előtti Magyarország meggyengítéséhez (vitatni legfeljebb e hozzájárulás mértékét lehet), ami miatt hazánk hamarosan a Török Birodalom első számú célpontjává vált. És ki kellene mondani végre: Dózsa Györgynek semmi keresnivalója sincs a magyar történelem jeles személyiségeinek panteonjában.«
A Kovászna megyei önkormányzat sajtóirodája szerint Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke Dálnokon, abban a községben, ahol emlékmű és egész alakos szobor mellett immár bronztábla is őrzi a székely parasztvezér emlékét, azt nyilatkozta: „ragaszkodunk az egykori dálnoki szülött magyar nevéhez, ezért az emlékévvel kapcsolatban a belügyminiszterhez fogok levélben fordulni, arra kérve, hogy a Kovászna megyei csendőrség nevét Gheorghe Dojáról változtassák Dózsa Györgyre.”
Mivel úgy tűnik, hogy mifelénk a történelemmel kapcsolatos könyvek, tanulmányok stb. stb. nem kizárólag a dokumentumok, források gyűjteményei, hanem az értelmezések egymást követő és keresztező átírásai mindenkori politikai alapokon (azaz a történelemtudomány nem úgy létezik, mint mondjuk a matematika vagy a fizika, amelynek léteznek mindörökre lezárt fejezetei, hanem a történelmet visszamenőleg is írják), tartok tőle, hogy Tamás Sándornak nem csupán a román belügyminiszterrel kell megküzdenie.”