Nem csupán egyre több erdélyinek van elege Romániából: Románia sem túlságosan lájkolja Erdélyt és az erdélyieket. Legalábbis ezen álláspontjának adott hangot egy caracali születésű, de Bukarestben élő román író, Liviu Andrei.

A Facebookon közzé tett, Rakom a f…mat Erdélybe című nyílt levélben Andrei írói vénájához méltóan erősen kezd. „Azt akarom, hogy Románia fejedelemség legyen! Nem kell ez a mocskos Erdély az országomban!” – áll az írás nyitányában.

Az írás ezt követően eposzi enumerációval folytatódik, miszerint Erdélyben cigányok, a Sora nagyáruház jászlaiból etetett bozgorok (ezek lennénk mi, magyarok, ha valakinek nem lenne világos az árnyalt utalás), ronda, férfias kinézetű, de amúgy virtigli kurva erdélyi lányok/asszonyok, vagy nagydarab melákok, vagy Emil Boc kolozsvári polgármesterhez hasonló seggdugaszok élnek.

„Ez az Erdély csak rosszat hozott nekünk!

Vinnék el, zabálnák meg az ördögök, meg Sabin Gherman démonai, mert végül is ezért végezte el a craiovai szekus iskolát!” – folytatódik a mű egy, a népi átkozódási kultúrából vett formulákat egy Zeiss-lencsével keresztezett kőszáli saséhoz méltó közéleti és történelmi éleslátással vegyítő szentenciával.

Majd amolyan nyereg alatt puhított leitmotívumként ismét mi, magyarok kerülünk terítékre. „Vigyék el a magyarok, és adjuk oda nekik a cigány Olténiát is, mert mégsem hagyhatjuk őket búza nélkül! Nem akarom, hogy továbbra is a magyar termékeitekkel etessetek! Nem akarok többé RMDSZ-t a saját fejedelemségemben! Menjetek tengerre a Balatonra, na gyerünk!” – hangzik a gazdaságpolitikai kisesszének is beillő következő mondat.

Az átfogó elemzés itt művészeti fejtegetésekbe kezd, szigorú, objektív ítészként megállapítva, hogy az erdélyi irodalom rossz.

A szerző a továbbiakban alkotói énjének legmélyebb, emberi rezdüléseibe is betekintést enged, amikor Erdély kapcsán megjegyzi: „Nem érzem ott jól magam!”. Majd azok kedvéért, akik egyébként nem lennének tisztában az evidenciákkal, hozzáfűzi:

„Ez nem Románia!”

A folytatásban az író széles körű történelemtudományi műveltségéről is tanúbizonyságot tesz, amikor megállapítja: az erdélyiek írták az összes alternatív tankönyvet, Kolozsvárról, Nagyszebenből és Brassóból indult ki a történelemhamisítás és az értékek kiforgatása.

A szerző ezt követően, a romantika túláradó, fentebb stíljét idézve teret enged a benne felnyihhanó érzelmek kiáradásának. „Rakom a f…mat Erdélybe és a magyar, szabadkőműves és egyéb, ördögi eredetű történelmetekbe! Nem kell többé! Undorodom! Vigyétek Hargitát és Kovásznát, és dugjátok a seggetekbe! (…) Vigyétek az undorító hegyeiteket, mert a magyarok úgyis elveszik az erdeiteket és a természeti forrásaitokat!” – csap át ismét gazdasági témájú elemzésbe a mű. „Nem akarok többé Trójai Falovat az országomban!” – hangzik a szimbolista költészet legszebb darabjait idéző folytatás.

Szerzőnk – ismét tanúságot téve fejlett stílusérzékéről – az erős kezdés és a fokozatosan erősödő intenzitású folytatás után biblikus erőtől duzzadó,

apokaliptikus sorokkal zárja a kitűnő művet.

„Aktualizáljuk Trianont, hogy mi is lélegzethez jussunk végre, mert a fejünkre nőttetek! Magyarokat akartok? Akkor húzzatok, és csatoljátok magatokat hozzájuk! Úgyis minden erdélyi folyó a Tiszába folyik” – állapítja meg a metaforikus zárás.

Összegzésképpen elmondható, hogy a mű kiérlelt stílusról, koherens, racionális világnézetről, mély humanizmusról és kiemelkedő tehetségről árulkodik. Bárcsak sokkal több, a szerzőhöz hasonlóan gondolkodó briliáns koponya élne a Kárpátokon túl.