„A sok sebből vérző tanügy rákfenéinek feltérképezésekor az oktatási rendszer beavatott vagy csak érintett szereplői is hangoztatják: az érettségi sikertelensége, esetlegessége csak egyik tünete a rendszer betegségének. A rendszerének, amelynek tanár, diák (és közvetve a szülő) is szenvedő alanya, vagy kísérleti nyula az állandó változtatások miatt.
És mit is mér valójában az érettségi? A tizenkét éven át a gyereket oktató rosszul fizetett pedagógusok meg nem becsült teljesítményét? (A tanárokét, akikre »fentről« és »lentről« is nyomás nehezedik: az egymást követő minisztériumi rendeleteknek való megfelelés terhe, illetve az egyre igénytelenebbé váló diákok és egyre igényesebb szülők felől érkező nyomás.)
Vagy a túlterhelt, a hatalmas tananyagtól elriasztott diákok tudását? Netán azt, hogy mennyire tetszeleghet majd a versenyképes iskola szerepében az intézmény, amely nem engedi érettségizni a gyerekeket – hogy a záróvizsgát összegző statisztikák tükrében fényezhesse magát?”