„A borúlátóbb becslések szerint is a jó másfél milliós hazai magyar nemzetrész ugyanannyi képviselőt tudott küldeni az Európai Parlamentbe, mint a félmilliós felvidéki magyarság. Kettőt. Most ne akadjunk fel azon, hogy Szlovákiából egy magyar és egy vegyes párt reprezentánsa jutott be, hiszen magyar nemzetiségű mindkettő, s magyar és magyar között különbséget tenni nem az én ízlésem szerint való. Erdélyből küldhettünk volna három-négy, sőt öt képviselőt is Brüsszelbe, de nem így történt, s az okokat nem lehet csupán a választási kedv példátlan megfogyatkozásával magyarázni, mert a széthúzásnak és a marakodásnak legalább annyi szerepe volt az „alulteljesítésben”, mint az érdektelenségnek. Az RMDSZ levonhatja az érzékeny visszaesés tanulságait, csak az EMNP korifeusai hallgassanak, akik rejtett vagy nyíltabb ellenkampányt folytattak…
Egy szó, mint száz: minekünk céljaink elérésében, létkérdéseink megoldásában nem pártos marakodásra, kicsinyes mellveregetésre van szükségünk, hanem összefogásra, az egységes akaratnyilvánításra, valamilyen még meglévő közös erő fenntartására. Lobogtathatunk mindenféle statútumokat, szidhatjuk látatlanban az egymásét, legfennebb nevetni fognak rajtunk a korlátlan hatalmat gyakorló többségiek, hiszen láthatják: tőlünk aztán igazán nem kell tartani. Amíg egymást esszük, oly ártatlanok és kiszolgáltatottak vagyunk, mint a legelesettebb koldusok.
Különben töredelmesen bevallom, ez az egész statútumosdi nem igazán érdekel, mert a tervezetekben egyáltalán nem látok célt, legfennebb eszközt. A cél az autonómia lenne, de az egyre távolodó álomnak látszik a statútumok partizánháborújában.”